Hétvége

2015.08.21. 11:58

Putyin a buszpályaudvaron

Három asszony üldögél egy padon.

Koblencz Zsuzsa

Ülnek csöndben az óra alatt, ami másodpercenként lüktet egyet. Nézik, ahogy jobbról is, balról is hullámokban áradnak az indulásra kész buszokhoz az emberek.

Piacnap van a kisvárosban, délelőtt a buszpályaudvaron is mindenki szatyrokkal, kosarakkal kóvályog, vagy éppen nagyon is cél-irányosan iparkodik, hogy a falujába induló busz hasába befurakodjék.

– Jézusom, az meg ott az Imre. Hát így tönkre van menve az Imre is – jegyzi meg a három asszony közül az egyik.

– Melyik az Imre? Az a csíkos szatyros? – kérdi a másik, kissé felélénkülve.

– Dehogy. Az a hajlott hátú ott, abban a zöld csíkos ingben. Ugye, hogy nem lehet megismerni? Annyira tönkre van menve.

– Pedig milyen fess ember volt még nemrég is.

– Beteg?

– A fene tudja. Csak azt hallottam, hogy a bátyja a múlt hónapban meghalt, de az Imréről nem mondott senki semmit.

– Emlékeztek, hogy az a szép fiatal nő háromszor is öngyilkos lett miatta? Aztán el is költözött a faluból.

– Mert a felesége nem engedte ki a kezéből az Imrét. És jól is tette, mert csak föl tudtak együtt nevelni három gyereket.

– De mivé lett közben az Imre!

A két asszony arcára kiül a gyász, a harmadikat szemlátomást hidegen hagyja Imre sorsa. De, hogy megtörje a szomorú csendet, megjegyzi:

– Én meg, tudjátok, kit láttam itt valamelyik nap?

– Kit? – fordul felé a másik két asszony figyelme egy pillanat alatt, hogy az embernek ismeretlenül is az a kellemetlen érzése támad, szegény Imre azért ennél tartósabb figyelmet érdemelt volna.

– Nem fogjátok elhinni. Hát a Putyint.

Olyan jó, térdcsapkodós nevetés tör ki erre az asszonyokból, hogy aki Putyint látta, alig bírja elmagyarázni:

– Oldalra néztem, és ott állt, a váróterem ajtajában. Nem bírtam levenni róla a szemem. Egy az egyben a Putyin volt.

– Mit csinált?

– Nem jött zavarba, rám mosolygott. Aztán jött neki a busza és fölszállt.

– Na, akkor én is elmesélem, amit a múlt szerdán láttam – szólal meg a pad közepén ülő asszony, akinek az arcáról most komolyságot és kis zavarodottságot lehet leolvasni –, de csak akkor, ha nem néztek tiszta hülyének.

– Nem nézünk – ígéri a másik kettő –, mondjad nyugodtan.

Akkor is épp itt ültem, ezen a padon. Volt még vagy félóra az indulásig, lekéstem az előzőt, mert akciós mosóport kerestem, de nem emlékeztem, melyik bolt hirdette. Vagy hármat végigjártam. Aztán ahogy itt ülök, egyszer csak látom, hogy onnan jobb felől, a nagy reklámtábla mellől jön errefelé a férjem.

– Dehát az meghalt... – kerekíti el a szemét a bal oldali padszomszéd, mire a jobb oldali int neki a szemével, hogy ne szóljon közbe, várják meg a folytatást.

– A kedvenc kék szabadidő felsője volt rajta, szürke mintákkal. Meg sportcipő. Mindig sportcipőben szeretett járni. A szakálla meg a bajusza teljesen kifehéredett, de nagyon szépen meg volt stuccolva. Egy szatyrot vitt, pont olyat, amiért mindig rászóltam, hogy ne azt vigye, mert az olyan, mint a hajléktalanoké, van nekünk rendes bevásárlókosarunk.

– Nagyon megbámultad?

– Nagyon. Szégyelltem is magam, de az jutott eszembe, hogy láttam egy tévésorozatot, amiben az egyik sírkövön az volt a felirat, hogy „de sokáig elnéznélek, ha még egyszer láthatnálak". Hát, gondoltam, ha ez nekem most megadatott, én addig nézem, amíg csak rám nem szól ez az ember. De nem szólt semmit, mintha észre sem vette volna. Amikor jött a busza, fölszállt rá és elment.

– Hány éve is halt meg a férjed? – kérdi aztán egyikük, hosszúra nyúlt csend után.

– Négy. Négy éve lesz a jövő hónapban – mondja.

– Hát, ha az ember elég sokat van úton, előbb-utóbb mindenkivel találkozik – állapítja meg a harmadik, és mintha valaki szándékosan így rendezte volna, három rövid sóhajjal egyszerre állnak föl a padról. Megjött a busz.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!