Rossini a legrafináltabb módon teszi tönkre az előadók életét - A petárdaözön előtt Kovács János karmestert kérdeztük

A Bartók Teremben nemcsak a csodálatos dallamok varázsolnak, hanem Kovács János személyisége is: bölcs és derűs apafigura, akire az ember szívesen rábízná magát. A próba után váltunk szót. A Savaria Szimfonikus Zenekar muzsikusai kis szünetet kapnak, bőven van szék a színpadon.

Fotó: Unger Tamás

- A sevillai borbély egy-egy dallama azoknak is ismerősen cseng, akik nincsenek otthon az operavilágban. Ön milyennek látja ezt a Rossini-operát?

– Egyszeri és utánozhatatlan darab A sevillai borbély. Zenész-szemmel a furcsa az benne, hogy tulajdonképpen zenei alapeseteket tartalmaz főként – miközben meglepetésszerűen föltűnnek egészen elképesztő zenei történések is. Ez az a darab, amelyben első látásra minden olyan egyszerűnek látszik, mint egy pofon, közben meg a legrafináltabb módon teszi tönkre az előadók életét. A zeneirodalom egyik legnehezebben előadható darabja: egyszerűen mindennek klappolni kell benne. Tele van nagyon gyors tempókkal, virtuóz játszanivalókkal, tele van nagyon-nagyon kiélezett vígjátéki helyzetekkel. A zenész-kollégáknak tudniuk kell, hogy mi történik a színpadon, mert ennek megfelelően kell poentírozni a zenét is. Itt minden a színpadi hatás érdekében történik, miközben az ember a hasát fogja a nevetéstől, olyan harsány és pikáns zeneszerzői ötletekkel találkozik: elejétől a végéig petárdaözön. Minden előadónak, aki A sevillai borbély előadásába – mint nehéz fába – vágja a fejszéjét, föl kell kötnie a nadrágot, mert megizzasztja az embert ez a Rossini-opera.

– Kívülről öröm volt nézni ezt a „nadrágfölkötést". Olyan, mintha egy bölcs apa – vagy egy derűs, kedves, de a legjobbat követelő tanár állt volna a színpadon.

– Az embernek az idők során kialakul valamiféle stílusa, és a koromnál fogva bizonyára van bennem némi atyáskodás is – de nem joviális! Van eredete a dolognak: pedagógus szülők gyermeke vagyok, édesanyám 40 évig volt óvónő. Amit most mondok, a világért se értse félre, de az Operában, a Nemzeti Filharmonikusoknál és a Rádiózenekarnál – második otthonomban – sem rejtem véka alá, hogy bizonyos szempontból egy zenekar hasonlít az óvodához. Mert a mesterség olyan, hogy miközben a zenészeknek görcsmentes, de teljes koncentrációt igénylő munkát kell végezniük, a körülmények gyakran úgy alakulnak, hogy van egy jó adag gyermetegség a jelenlétükben. Ezért érzem sokszor úgy, hogy óvó bácsi vagy óvó néni vagyok, mert alkalmanként, a legnagyobb szeretettel, de össze kell terelni a figyelmüket. Mert egyébként a dolog játék. ez a darab is játék. De vannak benne olyan helyek, ahol nagyon komoly fegyelmet kell tartani, mert különben romjaira esik szét az egész. Persze el kell jutni arra a szintre, hogy a fegyelem magától értetődő legyen.

–- Itt a próbán úgy tűnt, hogy koncentrált és jó hangulatú a légkör, mintha régi jó ismerősök lennének a szombathelyi szimfonikusokkal.

– Persze, többször jártam itt, a legutóbbi jelenléteim félig szcenírozott operaelőadásokhoz fűződtek, régebben voltam itt szimfonikus zenét dirigálni, úgyhogy van egy – ha nem is egészen folyamatosnak mondható, de hosszú kapcsolatom a zenekarral. Bár jobbára a fővárosban dolgozom az ún. „nagyzenekarainkkal", elmondhatom, hogy szívesen dolgozom vidéki zenekarokkal – nem is jó szó ez a vidéki, nem szeretem. A szombathelyi együttes – de említhetem a győrit vagy a debrecenit is – nagyon magas szinten működik, professzionális, nagy szimfonikus zenekar, jól érzem magam itt. Miközben én magam mindig próbálom lazítani a hangulatot, azt tapasztalom, hogy a zenészek komolyan veszik a munkájukat. Szóval nincs nehéz dolgom velük. Az véletlen szerencse, hogy néhány évvel ezelőtt játszották A sevillai borbélyt, de egyáltalán nem volt soha semmiféle gondom. Voltam itt például Bohéméletet dirigálni, ami nagyon nehéz feladat olyan zenekarnak, amely nem rendszeresen játssza. Állandóan gyeplőrángatás van: hol előre, hol hátra – nagyon szabadon komponált darab, a maga szigorú szabályai szerint –, és minden rendben ment. Babonás vagyok, ezért nem mondom azt, hogy biztos vagyok a dolgomban. Azt viszont kimondhatom: én ide annak tudatában jövök, hogy olyan partnereim vannak, akikkel elvben bármit meg tudok csinálni.

- Operaelőadás készül. Ilyenkor a rendezői koncepció és a karmesteri feladat hogyan passzítható össze?

- A legérzékenyebb témára tapintott rá: ez az összhang a nagyvilágban mostanában ritkán működik. Nekem az az álmom, hogy egy operaprodukció létrejöttekor a bölcsőnél – amikor megszületik az ötlet – találkoznia kell a rendezőnek és a karmesternek. Nem a szombathelyi előkészületekről beszélek, de az általános gyakorlat szerint külön-külön megszületik egy koncepció, aztán a karmester a rendelkezőpróbák után szembesül avval, hogy a rendező mit hogyan gondol – és akkor előáll a saját akusztikai igényeivel. Számomra az operajátszás alapfeltétele az együttműködés, az első pillanattól. A rendező ismeri a színpadot – az az ő szakmája. Én a színpadhoz nem értek, viszont a kottából – kellő felkészültség mellett – ki tudom olvasni a zeneszerző szándékait, és segítségére tudok lenni a rendezőnek akkor, ha a fantáziája esetleg annyira meglódulna, hogy szembemenne a zeneszerző szándékával, vagy tőle függetlenedne. Kezdő karmesterkoromban, amikor az Operaházban még csak Békés András és Mikó András rendezett, kezdettől ott voltam mellettük; természetesen akkor még szerény beosztottként. Az „újabb kori" működésemben Kovalik Balázzsal voltak jó együttműködéseink. Ez a kérdés az operajátszás legkényesebb pontja, tudnék egy tízparancsolatot eszkábálni hozzá, csak lenne, aki megfogadja.

- A karmesternek az a dolga, hogy a szerzői szándékokat kiolvassa a kottából?

– Alapvetően igen. De szerzője válogatja. Puccini például annyira a színpadi helyzetből indult ki, hogy nem nagyon lehet elvéteni. De A sevillai-ban sincs olyasmi, amit félre lehetne érteni.

Kívánjunk közönséget!

Mondják, hogy Kovács János karmester felkészültségénél csak a szerénysége nagyobb. Szerinte a szerénység annyit tesz, hogy tudja a helyét. Vagy nem is szerénység, hanem: "Ez maga a szakma, amit sosem lehet száz százalékig tudni." Közelgő 65. születésnapjáról, az időhöz való viszonyáról azt mondja, hogy egyrészt naponta érzi a korral járó nehézségeket. Másrészt meg azt veszi észre, hogy az idő múlásával mintha egyszerűbbé és könnyebbé válna a kapcsolata az előadandó művel, a szerzővel: "Nekem nincs otthon hangszerem, amin gyakorolhatok: számomra ez a hangszer maga a zenekar. Mindig az adott helyzet mutatja meg, hogy mit kell csinálni. Evvel együtt mégis az az érzésem, minthogyha egyszerűbbé válna az idő múlásával a dolog. Kevesebb a görcs bennem evvel a darabbal, A sevillai borbéllyal kapcsolatban is. Nem tudom megmondani, hogy mi lesz a vége, mert az operajátszás attól a legnehezebb, hogy nagyon sok mindennek kell klappolnia. Az együttlevés színpad és zenekar között például egyértelműen akusztikai kérdés." Hogy mit kívánjunk a szombathelyi premierre és a közelgő születésnapra? Kovács János azt mondja, először is azt, hogy legyen az előadásnak közönsége: "Mindenképpen izgulunk, de az pozitívan tudja sarkallni az embert, ha tudja, sokan kíváncsiak rá, hogy egy virtuóz, jó darabot - kiváló közreműködőkkel, kiváló énekesekkel - sikerül-e jól előadnunk. És azt kívánom mindannyiunknak, hogy fogjunk ki egy jó napot." A születésnapjára se kíván mást, minthogy a zene a kapaszkodója, a hivatása, a mindene. Az élete: "És ez az elmondható legnagyobb gyönyörűség."