Saul elmosolyodik – Murai András filmtörténésszel a 88. Oscar-gála előtt

- Fantasztikus karriert futott be a Saul fia: Nemes Jeles László első nagyjátékfilmje tíz hónap alatt világsiker lett. A rendező eddig csak kisjátékfilmeket készített, amelyek szintén figyelemre méltóak, sőt a Türelem című filmje a Saul fia előtanulmányának tekinthető – de mégiscsak kisjátékfilm. Röhrig Gézának Saul az első főszerepe, nem hivatásos színész. Erdély Mátyás operatőr készített már nagyjátékfilmet, Zányi Tamás hangmérnöknek is van játékfilmes előélete – de a két meghatározó alkotó a teljes ismeretlenségből jött. Most pedig – nem túlzás - ismeri és elismeri őket a világ.

Murai András filmtörténész, a Nyugat-magyarországi Egyetem docense

- Amikor Mayer Rudolffal, az Agora – Savaria mozi filmszakági vezetőjével az elmúlt évet összegeztük, ő azt mondta, hogy a Saul fia „mérföldkő" a filmtörténetben: hogy ezután már semmi nem lesz úgy, ahogy előtte volt. Egyetért?

- A lengyel Wanda Jakubowska készítette az első filmet a holokausztról 1948-ban, Az utolsó állomás címmel. Azóta folyamatosan készülnek ebben a témában játékfilmek, Európában és Amerikában is. Közben változik a holokauszt filmes ábrázolása. A legjelentősebb változás talán a '90-es években következik be, amikor – nagyon leegyszerűsítve a dolgot – azt mondhatnánk, hogy elkezdődött a holokauszt ábrázolásának a popularizálódása: a Schindler listája, Az élet szép – vagy a Sorstalanság filmváltozata is ebbe a vonulatba tartozik. Ezeknek a filmeknek az alapvető jellemzője, hogy meglehetősen szentimentális módon közelítik meg ezt a témát. Oscar-díjas filmekről beszélünk, hiszen a Schindler listáját és Az élet szépet is díjazták. A Saul fia azonban szakít ezzel a szentimentális hagyománnyal: szándékosan távol tartja magát minden olyan klisétől, amit ennek a vonulatnak a filmjei már mind kipróbáltak, ki is merítettek talán. Másrészt szakít azzal a hagyománnyal is, amelyik azt mondja, hogy a holokauszt ábrázolása akkor lehetséges, ha az alkotó, az alkotás folyamatosan reagál arra az állításra, hogy a holokauszt ábrázolása lehetetlen. A Saul fia mindkét hagyományból kilépve azt állítja, van egy érvényes válasza arra, hogy miképpen lehet képekben megmutatni a megmutathatatlant és elképzelhetetlent. Ez a nagyon erős rendezői koncepció végigvonul a filmen: az első jelenettől az utolsóig uralja a Saul fiát a – talán úgy tudnám megfogalmazni, hogy - képszűkítés. Amikor Nemes Jeles László következetesen, egyetlen arcra koncentrálva leszűkíti a látható világot, akkor ennek az a következménye, hogy nagyon fontossá válik mindaz, ami a képen kívül történik - így jutnak főszerephez a hangok –, vagyis ez a film nagyon megdolgoztatja a nézőt. A Saul fiát tényleg nem lehet elfelejteni, a néző nem tudja egykönnyen kitörölni az emlékezetéből, mert amikor nézi, folyamatosan arra kényszerül, hogy együtt dolgozzon vele: megyünk Saul után. Ennek a hatásnak a legfontosabb eszköze a szűk képkivágás. Nem véletlen, hogy vannak kritikák, amelyek a thrillerhatást említik a Saul fiával kapcsolatban. Ez is a szűk képkivágással van összefüggésben, aminek révén éppen olyan kiszolgáltatottá válik a néző, mint maga Saul. Kevés az információja, nem látja át az egészet, hasonlóképpen a káosz részévé válik, mint maga a főszereplő. (Zárójelben jegyzem meg, hogy ez Jancsó Miklós egyik alapfogása: folyamatosan mozgó kamerával - mindig váratlan események.) Tehát tényleg „mérföldkő": tudott valami olyat mondani Nemes Jeles László, ami eddig nem volt.

- Akkor ezért a szédítő szakmai - és közönségsiker? Az irodalmi paradigmaváltást illetően a befogadó általában késésben van, az újdonságnak inkább elutasításon kell átesnie. A film persze eleve gyorsreagálású műfaj, mégis: a közönség ezek szerint azonnal megérzett valamit.

- A film az első jelenettől kezdve megragadja a nézőt: akkor, amikor megpillantjuk Sault. Az ő arca élesen látszik, a háttér elmosódott. Rátapad a kamera. Innen kezdve bevonódik a néző, és az utolsó pillanatig nem engedi el a film. Az is nagyon érdekes – kétszer néztem meg a filmet, és mindkétszer azt tapasztaltam -, hogy nem érzelmileg hat. Nemes Jeles kerüli nagyon tudatosan szerintem az érzelmi hatást. Például azzal, hogy Saul nem az a főhős, akivel könnyű érzelmileg azonosulni. Az sem derül ki, hogy voltaképpen Saul fiáról van-e szó – hogy Saul fia-e a halott, akit el kell temetnie. Egy küldetés ez, amelyet Saul teljesít. És miközben nézzük, nem érzelmi azonosulás történik: részesévé válunk egy világnak, belülről látunk egy világot. A film térkezelése szintén különleges: felismerjük a helyszíneket, de nem igazodunk ki az egészen. Állandóan elveszünk, mint ahogyan Saul is keresgéli a megoldási lehetőségeket. A Schindler listája-típusú filmek általában totálban megmutatják a tábort. A Saul fiában nem ez történik: kis részleteket látunk, és a nézőnek kell megpróbálnia összeraknia a kis részletekből az egészet. Mindebből pedig az következik, hogy a Saul fia lényegesen eltér a hollywoodi filmek konvencióitól. Nincs egy azonosulásra alkalmas hős, legalábbis problémás ez a kérdés. Nincsen happy end. Radikális a formanyelv. Csak ez a három szempont kizárja a Saul fiát a hollywoodi fősodorból. A Saul fia egyáltalán nem túlélőfilm - pedig azok a holokausztfilmek, amelyeket eddig az Oscar-versenyben díjaztak, mind túlélőfilmek voltak, még akkor is, ha természetesen ezek a filmek – a Schindler listája és Az élet szép – nem azt mondják, hogy nem volt borzasztó, ami történt, de azt mondják, hogy az emberi kegyetlenség, a felfoghatatlan rettenet legyőzhető. Spielberg azt mondja, hogy ha jó üzletember vagy, túljársz a gonosz eszén. Benigni azt mondja, hogy a szeretettel túlélhető. A Saul fia pedig azt mondja, hogy nem győzhető le az emberi kegyetlenség.

- Erről Kertész Imrének az az alapállítása jut eszembe, hogy Auschwitz óta semmi nem történt, ami Auschwitzot visszavonta, megcáfolta volna. Számomra ezen a ponton válik modellé – a (poszt)modern kor létmodelljévé – a holokauszt mechanizmusa, és az ebben a témában készült összes érvényes műalkotás is.

- Az „Auschwitz működik" pedig Nemes Jeles László édesapjának, Jeles Andrásnak az alapmondata.

- Színházi előadást rendezett ezzel a címmel nemrég.

- Filmet is forgatott a témában: a maga holokauszt-játékfilmjét 1994-ben Senkiföldje címmel készítette el. Egy kamaszlány naplója által, egyes szám első személyben szólaltatja meg a narrátort, a történet a deportálásig tart - az utolsó egy-két perc átvált dokumentumfelvételekbe. Azt üzeni ezzel Jeles András, hogy a holokausztot nem lehet megmutatni, nem lehet a fikción keresztül ábrázolni - vagyis az említett két hagyomány közül ahhoz csatlakozik, amely reflektál arra az állításra, hogy a holokauszt ábrázolhatatlan. Ehhez képest Nemes Jeles László a Saul fiában az emberi pokol legbelső bugyrát is megmutatja: a hullahegyek eltakarításával megbízott Sonderkommando életét rekonstruálja. Ez egy teljesen másfajta megközelítés. Nemes Jeles még akkor is rekonstruál, ha az egészet folyamatosan homályban hagyja. Tehát miközben túllép a két forgalomban lévő holokauszt-ábrázolási hagyományon, érzi a megmutathatóság-megmutathatatlanság ellentmondásait – hogy a holokauszt ábrázolhatósága a képi realizmusba ütközik. Az említett filmek a holokauszt-stációkat viszik végig, megvan ennek a narrációja: deportálás, utazás, megérkezés. A Saul fia ezzel a narrációval is szakít. Saul számára a túlélés a küldetés teljesítése – egy emberi tett végrehajtása. Ami végül nem jön létre.

- A zárójelenet szimbolikus tartalmakkal telítődik: a halál úgy van jelen, hogy nincs jelen. Pontosabban nem látható.

- A kisfiú fölbukkanásával jelenik meg Saul arcán az egyetlen félmosoly. Különben szinte mindvégig ugyanazzal a rezzenéstelen, konok arccal látjuk. Saul meglátja a gyereket, elmosolyodik - és mintha valami nagyon halvány derű árasztaná el az egész lényét. Nagyon finom, halvány derű. Nemes Jeles végül a megmutathatatlanság mellett teszi le a voksát, még akkor is, ha a háttérben, töredékesen megmutat dolgokat. Nem véletlen, hogy Claude Lanzmann a Cannes-i Filmfesztiválon gratulált Nemes Jelesnek. Lanzmann készítette a holokausztról szóló dokumentumfilmek közül talán a legfontosabbat: az 1985-ben bemutatott Shoáh 9 órás film, amelyben egyetlen archív felvétel sincsen, csakis a visszaemlékezésekre épül: az az állítása, hogy képekben nem lehet megmutatni, nem lehet rekonstruálni, ami történt. Lanzmann sokat kritizálta a Schindler listáját, Spielberg állítólag több levelet írt neki, és ő válaszra se méltatta. A Saul fia viszont elnyerte a tetszését – és a gesztusai: a gratuláció, a közös fényképezkedés a rendezővel azt jelzik, hogy az ábrázolhatóság-ábrázolhatatlanság ellentmondásában Nemes Jelesnek sikerült érvényes módon fogalmaznia.

- A Saul fia tehát radikálisan eltér – nemcsak a holokausztfilmek fogalmazási módjától, de a hagyományos hollywoodi konvencióktól is. Bár furcsa módon olyan érzésem volt a szombathelyi díszbemutató után, hogy ez egy Hollywoodba való film. Talán éppen azért, mert más műfaji hagyományokhoz viszont köthető. Ahogy mondta is: például a thrillerhez. És azok a filmek, amelyekkel az Oscar-díjért versenyez?

- A Filmakadémia által díjazott filmek általában közelebb vannak a történetmesélés hagyományos szabályaihoz: a szépen végigmesélt történeteket szeretik. Ugyanakkor meg azt lehet tudni, hogy a Saul fia az utóbbi évek legnézettebb magyar filmje az Egyesült Államokban is. Az Oscar-versenyben van egy kolumbiai film, A kígyó ölelése – visszhangtalan volt nálunk. Van egy dán film, a Krigen – be se hozták magyar forgalmazásba; van egy jordániai film. És van egy Franciaországban készült török nyelvű film, a Mustang, ezt tartják a Saul fia legnagyobb riválisának. Nagyon szépen fényképezett, érdekes mozi, amely a török társadalomban betöltött női szerepekből meríti témáját. De szerintem messze nincs olyan ereje, mint a Saul fiának. Amely magyar produkcióként van versenyben – teljes egészében a Nemzeti Filmalap támogatásával készült. Hasonlóra utoljára a Mephisto esetében volt példa '81-ben. Szabó Istvánnak négy filmje került a legjobb ötbe, a Bizalom, a Mephisto, a Redl ezredes és a Hanussen – és a Mephisto nyert. Fantasztikus teljesítmény.

- Megint Kertész Imrével hozakodom elő és az általa is sokat emlegetett lelkiismereti paradoxonnal: neki Nobel-díjat hozott Auschwitz. Nemes Jeles Lászlónak Cannes-i nagydíjat, Fipresci-díjat, Golden Globe-ot...

- Ellentmondásos dolog egy holokauszt témájú filmnek Oscar-díjat kívánni – és mégis. Nagyon fontos magyar exportcikk a Saul fia. A világban a magyar gondolkodásmódot, kultúrát képviseli. Igen, talán még fogadnék is rá. Mindenesetre nagyon szurkolok neki.