Szatmári László Gábor a díjnyertes bútorszobrász

Három postás terelt helyes irányba, mert kicsit elkeveredtem a jobbkezes utcákban. Itt behajtani tilos, ott egy zsákutca, végül akár egy népmesében a harmadik próbálkozásra sikerül megtalálnom Szatmári László Gábor otthonát. Barátsággal a házba kísér, a műhelyben kisködmön, átalakításra váró bunda, bélelt bőrdzseki, mind nagy rendben. A falon tükör lóg aranyozott keretben, és valami különös szagot érzek, talán ragasztóét. Rákérdezek, igen a válasz, de hátulról jön, az ott a hegedűkészítő-műhely. Egy nagyméretű bútort keresek, az meg kiderül, nem is itt van, csak holnap láthatom. A győztes alkotó kinevet, és azt javasolja, írjam csak meg a cikkben, hogy kijöttem egy bútor ügyében, egy szűcs fogadott, aki egy hegedűkészítő-műhelyben éppen brácsát csiszolt. Ezt máshogy úgysem lehet, valóban így van. Megérintem a készülő hangszer testét, akár az emberi bőr. Régi újságcikkek kerülnek az asztalra, a mester megőriz mindent, ott a helyük a fiókban. A kitüntetéshez járó oklevelet nézem, szép cirádás betűkkel írták rá: Magas színvonalú és művészi kivitelezést ötvöző kézműipari munkájával elnyerte a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara által 2001 évben alapított "Magyar kézműves remek" címet. Ezért terméke forgalmazásánál jogosult a megkülönböztető cím használatára. A győztes darab egy dió sarok téka. Afféle tálalószekrény, alulra konyhai eszközöket lehet pakolni, aztán van egy felső rész, amelyen jól mutatna néhány csupor, szép metszésű pohár. A titkos kis ajtó mögé nevetve pálinkásüveget képzelünk, jófajta tüzes vízzel.

A fotókat nézem, minden részlet kidolgozott. Nem a pályázat motiválta a mestert, sokkal inkább jellemző, hogy a jól meggyalult fából kiszakadni kíván egy munkadarab, amit persze én inkább alkotásnak neveznék. Azért választotta a kamara pályázatára ezt a sarokbútort, mert látszanak rajta a népi motívumok, egyfajta ősi hagyomány köszön vissza annak minden apró részletén. Ha dolgozik, megszállottan hajtja magát, szó szerint nem bírja abbahagyni. A kovácsmunkát a vépi Kajtár Ferenc készítette, szép vereteket álmodott a tékára. Nem értem, hogy lesz egy szűcsből bútorszobrász, így végiggondoljuk Szatmári László Gábor életét. Minden a karosszérialakatos-műhelyben kezdődött, később egy betegség véget vetett ennek a hivatásnak, így maradt László otthon, folytatta apai örökségként a szűcsmesterséget. Aztán kiderült, hogy minden arannyá válik a keze alatt. Bútorokat készített, később jöttek a szép testű hangszerek. Gyakran jár zsibire, körbevezet a házban, egy komódra szitárt fektetett, megpendítem a húrját, a sarokba állítva egy csellót látok, majd egy gyönyörűséges barokk tabernákulumot. Elegáns, harsogó, ahogy rányitjuk az ajtót, lakkozott felületén megcsillan a fény. Megtudom, ezerötszáz munkaóra alatt készült, nagy szenvedéllyel. Egy fára nőtt, kanyargós borostyántörzset nézegetünk, a növény megkövült ágait a szűcsmester fejtette le a kertből.

Magyar kézműves remek lett a diófából készült téka. Szatmári László Gábor gyönyörű alkotásával

Szatmári szűcs azt mondja, nem tanult asztalos mesterséget, de hangszerkészítőnek sem készült. Mindent ellesett, kifundált, szerinte a jó térlátás a lényeg. A konyhából kiszól a felesége, mert szerinte az ura egyszerűen így született, ilyen ügyesnek. Többször ismétli, hogy sodródik, semmivel nem kell törődni, csak csinálni kell, ami belülről jön, ösztönből, a lélek különös furcsa zsigeri mélyéből. Olyan gazdag életem volt, nem panaszkodom. Voltam karosszérialakatos, autószerelő, rádiótávírász és nyertem autóversenyt is. Most egy célja van: a győztes bútort szeretné megmutatni a város lakosságának. Amikor megkérdezem, hol lenne ehhez alkalmas kiállítótér, rögtön rávágja, hogy a színházban. Azt mondom, játszhatna a bútor egy darabban, de ő inkább az aulára gondolt, beállítana a téka mellé két karosszéket is. Megígérem, beleírom kívánságát a cikkbe, hátha sikerül elintéznünk.

Télen több a szűcsmunka, a fával foglalatoskodás inkább a jó időre marad. kérdésemre, honnan sajátított el ennyi tudást, azt válaszolja, belesodródott. Figyelt, kifundált, ellesett, és sokat szedett szét. Ő úgy mondja, legtöbbet a szétszedésekből tanult. Kellenek persze a könyvek is, de az internetet egyáltalán nem használja, szerinte még a honlapját sem nézi a kutya sem. Mondom a mesternek, én láttam, tetszett is. Szerinte ő maga nem asztalosként gondolkozik, nem csupán leszélezi a gyalult fát, tudni kell, hogy a diófa görbe, így is kell megfűrészelni. A tékától nem válna meg, hozzánőtt a készítés során, el sem tudom képzelni, mennyit gürizett vele, mondja. Amikor elragadja az alkotás lendülete, nem nézi az időt, rabszolgamód kapar, csiszol, nem bírja abbahagyni. Ez egyfelől élvezet, másfelől kemény munka. Gürcölés, ahogy Szatmári mester mondja, és a szót többször ismétli, bár hallotta úgy is gürizés, meg gürüzés. Melyik szóból jöhet, néz rám kérdőn. Szóhoz sem jutok, nemcsak egy szűccsel beszélek, aki bútorszobrász és hegedűkészítő-műhelyében éppen brácsát csiszol, de a szavak életében is járatos, érdekli, vonzódik hozzá. Írja csak meg, mondja végül, én a pálinkatartó rekeszkét úgy hívom: italkincs. Ha egyáltalán jó ez a szó, mondja, és megint rám emeli tekintetét. Szerintem jó, válaszolom, részemről rendben, legyen hát italkincs!

Zimka, a pék

Petőfi semmi kétség, ha élne: légtornász volna. Mert tudjuk, a légtornászról már messziről ordít, hogy az, mivel az ilyesmi kirí. Esterházy Péter írja ezt egyik nagyszerű esszéjében, és mit mondjak, neki el is hiszem. Hogy kirí, hogy légtornász, meg azt is, hogy ordít. Látom a lánglelkű költőt nagy bajusszal, ahogy leveti magát a manézsból. Alatta a végtelen. A háló nélküli nagy semmi. Halhatatlan természetesen, ő maga a levegő ura. Széles mellkasán nők pihennek meg, szőke hajukat a légtornász arcába fújja a szél.

Lehet, hogy tévedek, de Ottlik is ezt mondja, a Budában, amikor egyik hősét a történet szerint megoperálja az öreg sebész: aki ért ahhoz, amit csinál. Ilyen is van, kevés. Aki ért valamihez. Valamihez, aminek még látszata is van. A másik meg reszel, kalapál, vályogot vet, ás, igen, nem csal az emlékezetük, jól tudják, bizony mossa a város összes szennyesét. Ottlik szerint ilyen például a drótostót, a légtornász, Petőfi Sándor, meg a Zimka pék. Petőfi nála nyilván az íráshoz ért, meg a költéshez, a légtornászkodáshoz aligha. Ez már csak a szavak variálható sorrendjéből adódó lelemény. Érteni valamihez, az a nem semmi! Mai történetünk szereplője egy karosszérialakatosból lett szűcs, aki egyébként bútorszobrász és nem mellesleg hegedűkészítő. Azt mesélte, mindig kifundál valamit, hogy aztán meg is valósítsa azt. Műhelyében díszes kisködmön, frissen csiszolt brácsa, a szobában tabernákulum. A drótostót, a légtornász, a Zimka pék és Szatmári a hegedűkészítő, bútorszobrász és szűcs. Vagy - ahogy Ottlik folytatja - ilyen még a villanyszerelő és Maróczy Géza, meg persze Petőfi is, aki a szavak sorrendjének felcserélhetőségéből adódóan hát persze, hogy légtornász.