Virágzó vastaps-kultúra

- Most, hogy naponta szembesül vele, mit szól a magyar színházhoz? Élnek még ezek?

- Úgy általában nem tudok véleményt mondani a magyar színházról : tényleg elképesztően széles a skála. Az én ízlésem szerint vannak szuper - és vannak borzalmas előadások; de hát ebben nem különbözik a magyar színház a magyar kulturális élettől. Sőt, azt is lehet mondani, hogy pont olyan a színház, mint az ország: egymás mellett léteznek benne nagyon jó - és rossz értelemben érdekes produkciók. Körülbelül hetven színházi este után az a legmegdöbbentőbb élményem, hogy eddig tulajdonképpen minden egyes előadás után húsz-harminc másodpercen belül kialakult a vastaps a nézőtéren. Ez mondjuk meghökkent engem: hogy nem tud a produkció olyan lenni, hogy a közönség valami módon ne díjazza. Nem vagyok egy kultúrkritikus alkat, ellenzem azt a diskurzust, amely pesszimista hangot üt meg a kultúra általános állapotát illetően - szerintem egyáltalán nincs szó hanyatlásról, ellenkezőleg -, de a vastaps-jelenség picit mégis elgondolkoztat. Mintha a közönség mindent megenne, amivel megkínálják. Mintha még hálás is lenne érte. Ez furcsa.

- Hol lehet a hiba? Azért a befogadónak is megvan a maga felelőssége, nem? Ahol minden tetszik, ott a közönséggel is baj van.

- Messzire vezet ez a kérdés - de alapvetően nyilván oktatási problémáról van szó. Az oktatás mindenre fölkészíti az embert, csak arra nem, hogy miképpen kell élni; hogy mik azok a dolgok, amik igazán érdekesek, értékesek, szórakoztatóak, boldogítóak, felemelőek - és mik azok, amik nem. Így aztán a legtöbben elbizonytalanodnak ezekben az ügyekben. Mindenki tudja: létezik olyan, hogy művészet, tanul az iskolában irodalmat - le is nyeli valami módon -, de igazából a művészet, az irodalom az oktatás folyamán nem válik élvezeti cikké. Az nem evidens, hogy olvasni azért kell, mert élvezetes. Hanem azért, mert kultúremberek vagyunk: tehát olvasunk, művelődünk. Mintha színházba is azért járnának az emberek, hogy megadják a módját: na, mi most kulturálódunk. És ha már kulturálódtunk, akkor azt díjazni kell: ha kultúrtermék volt az, amit láttunk, akkor azt meg kell tapsolni. Az a baj, hogy az oktatás meg egyáltalán: a szocializáció nem alakít ki biztos ízlést - egy normális, józan paraszti ízlést -, nem adja meg a választás szabadságát. Többnyire már gyerekkorunkban, az óvodában elrontanak bennünket: akkor eszi be az agyunkba magát az a téveszme, hogy a kultúra szép és fontos - tehát díjazni kell. Mindegy, hogy élvezem-e, hogy sírok-e, nevetek-e; hogy jól érzem-e magam - vagy nem. Mindegy.

- Akkor most muszáj megkérdeznem: Szombathely felé az úton eszébe jutott, hogy Gazdag Erzsébet szűkebb pátriája felé tart? Nemrég hosszan írt arról, hogy az a bizonyos irodalmi ízlésrombolás valahol éppen Gazdag Erzsi csengés-bongásának, gügyögésének elsajátításával kezdődik.

- Nem gondoltam rá, de most, hogy mondja: tudom, hogy kötődött Szombathelyhez. Szegény Gazdag Erzsivel nincs semmi baj: ő csinálta a dolgát. Nem vele van a probléma, hanem továbbra is azzal, hogy nem tudatosodik bennünk - nincs, aki tudatosítsa -, hogy az életünkben rendelkezésünkre álló időt a lehető legjobban kellene eltöltenünk. Mindenestül ezt hívják kultúrának. Egyáltalán nem világos, hogy az úgynevezett magas kultúra hihetetlenül jó étel, de ha valaki azért nem kóstolja meg, mert nem tanították meg, hogyan kell megenni; nem ébresztették rá, hogy ez jó - ha nem etették be gyerekkorában a kultúrával -, akkor a helyzet menthetetlen. A cigire, a piára, a drogra rákattannak a tizenévesek - az olvasásra meg nem, mert akiknek rá kellett volna szoktatniuk őket, valamit rosszul csináltak. Ha az óvodában éppen a Gazdag Erzsi-típusú versekkel etetik a gyereket, akkor ez fog benne rögzülni egyszer és mindenkorra. Akkor a versről csak ez a csengés-bongás jut eszébe - és semmi más. Ha ezt kapja a gyerek, nem tud nem innen indítani, nem tud nem ebből a típusú poétikából - melyet mint bázist, alapot kapott meg - kimozdulni; nem tud nem innen olvasni később más költőket. Ha azok a más költők ebből a poétikából elolvashatók, akkor el fogja őket olvasni. Ha nem - akkor nem. Ez a probléma. Mindenki olyan poétikát mozgat, amilyet akar. Csak szerintem olyan poétikákkal, olyan kulturális zajjal kéne a gyereket körülvenni, amely a legoptimálisabb a tekintetben, hogy abból más poétikák, más kulturális beszédmódok elolvashatók legyenek. Ha valaki a kortárs képzőművészetből, zenéből, filmből, irodalomból, színházból indul, abból visszafelé el tudja olvasni a megelőző poétikákat, mert azok benne vannak a maiban - de fordítva ez nem működik. A régebbiből olvasva a mai vers kriksz-kraksznak tűnik, olvashatatlan zűrzavarrá válik. Ezért aztán a Gazdag Erzsi-verseken szocializálódott olvasó a Gazdag Erzsi-típusú beszédmódokhoz tér vissza: mert azok érthetők.

- A Czukor Show pont erre a problémára épül: a száz évvel ezelőtti Füst Milánt igyekszik közel hozni egy mai poétika , a tévés beszélgető-show keretébe átemelve. Szövegrontással , játékosan; kis túlzással valahogy úgy, ahogy a Kukorelly-vers működik. Azt képzelem, hogy épp ezért volt kíváncsi rá. Szóval: mi hozta ide?

- Lapos vicc volna, ha azt mondanám, hogy egy autó, de nem hagyom ki ezt a rossz viccet, mert elmegyek mindenhova, ahova hívnak: boldogan és szívesen megyek el. Nem mondom, hogy nem fárasztó. Nincs ebben semmi hősiesség, mert elvállaltam. És amikor elvállaltam, akkor felmértem, hogy ebben az évadban mindennap színházba kell mennem; tudtam, hogy kőkemény lesz. Most, hogy benne vagyok, pont olyan, amilyenre gondoltam - se rosszabb, se jobb. Azért se mondanám, hogy sokkal jobb, mert eleve inkább arra számítottam, hogy jó lesz ez az időszak, mint arra, hogy majd szenvedek. És jobb is, mint amennyire szenvedek. Illetve nem szenvedek, csak tényleg fáradt vagyok. Már mutatkoznak rajtam a kimerültség jelei. Amit meg a Czukor Show-ról mond, azért fontos, mert azt jó korán eldöntöttem, hogy egyetlen művészeten kívüli kritériumot tartok szem előtt: ha két, nagyjából azonos kvalitású előadást látok, akkor a kortárs szerzőt részesítem előnyben a klasszikussal szemben. Elképesztőnek tartom, hogy ma ennyire elválik egymástól a kortárs művészet és a befogadó: zenében, irodalomban, képzőművészetben, színházban. A színházi repertoár nyolcvan százaléka tuti klasszikus, félklasszikus művekből áll - ezek persze nagyon jók, szó se róla -, és iszonyú kis része épül kortárs (kortárs magyar) szövegre. Ilyen soha nem volt világtörténelemben. Moliére kortárs szerző volt, Shakespeare kortárs szerző volt. A görögök kortárs szerzők voltak. De az volt Jókai is. Csak ma tapasztalható ez a leírhatatlan hasadás a befogadás és a művészetek között - és sajnos megint az oktatáshoz és a szocializációhoz kell visszakanyarodnom. Maga is, meg én is úgy szocializálódtunk, hogy nem művészetet tanultunk az iskolában, hanem művészettörténetet. Ami őrületes különbség. Egyébként az oktatásban minden diszciplína külön-külön kortárs és kurrens: kortárs kémia, fizika - és így tovább. Nem a matematikatudomány történetét tanuljuk - pedig az különben nagyon érdekes -, sem a biológiáét. De a művészet - az történet. Ez elképesztően nagy probléma. A magam minimális eszközeivel ezen az állapoton próbálok változtatni - legalábbis, ami a POSzT-válogatást illeti. Persze ha egy Shakespeare-drámából jobb előadás születik, mint egy kortárs darabból, akkor nincs mese: muszáj a klasszikus mellett dönteni.

- A POSzT-válogatóktól mindig megkérdezik, hogy érzékelik-e - és főleg bírják-e - a rájuk nehezedő nyomást.

- Ha nyomáson a befolyásolási szándékot érti, akkor azt kell mondanom, hogy semmi ilyesmit nem tapasztalok. Sőt, nyitott vagyok: nyugodtan jöjjön bárki és csak mondja el a véleményét. Jóban akarok lenni minél több emberrel, tőlem úgymond lobbizhat bárki, semmi kifogásom nincsen ellene. Mert meghallgatom, aztán úgyis megnézem az előadást: és az vagy tetszik - vagy nem. Abból a szempontból tényleg nagyon nehéz a dolgom, hogy körülbelül kétszáz előadás közül kell rámutatni arra a bizonyos tizennégyre - ennél biztos jóval több olyan produkció van, amit nyugodtan be lehetne válogatni. Nyilván olyan előadásokra is azt kell majd mondanom, hogy sajnos nem, amelyeket szívem szerint kiválasztanék, ha nagyobb lenne a kontingens.