A heverő szélére lerakott csomagtól a fejszés ringlószedésen át a szent és sérthetetlen, közös szombatokig

E láthatatlan, életre szóló kötelék titkait fürkésszük új sorozatunkban. Elsőként jöjjenek a Takács fiúk: a festő- és képzőművész Tibor és a múzeumigazgató Zoltán Bálint. Mindenekelőtt vésődjön belénk egy jelenet: 1971 novemberében járunk, a szombathelyi Derkovits iskola lépcsőjén, kicsengetés után. A nyolcéves fiú talán már a matekórára koncentrál, amikor mellé lép az egyik tanár: „Tibike, megszületett a kistestvéred".

Egy közös projekt: a Nádasdy Ferenc Múzeum pincéjében tavasszal újranyílik a Tibor szobraiból összeállított kiállítás. A nagytesó itt éppen egyik kedvenc alkotásával, a visszahajló csövű puskával ijesztgeti kisöccsét Fotó: Pajor András

- Eddig olyan romantikus - kacag fel Zoli, aki szerint azért fontos megemlíteni ezt a jelenetet, hogy mindenkiben tudatosuljon, ki a báty és ki az öcsi. A romantikának annyi, Tibor ugyanis folytatja a mesélést. Kristálytisztán emlékszik arra a napra, amikor a szülei, a vízügyes mérnök apuka és a Latexnél statisztikus anyuka hazahozták Zolit a kórházból, és letették a heverő szélére a pólyába bugyolált, piros pöttyös arcú, síró csomagot. Hát, nagyjából ennyi. Egy darabig legalábbis. Nyolc év korkülönbség nem kevés, mondják, nemigen tudtak egymással mit kezdeni. Főleg, hogy Tibor ötéves kora óta rajzolt. Mondhatni mindig. Három rajzszakkör működött akkoriban Szombathelyen, ő mindegyikbe járt. A szülei belátták, hogy a gyerek menthetetlen, így a lehető legjobbat tették vele: hagyták. És persze támogatták. A Szűrcsapó utcai ház pincéjében béreltek neki egy parányi, ablakos helyiséget: az volt az első műterme, ott rajzolt, festett, másolta a Munkácsykat délutánonként. 14 éves volt akkor. Ezek után akár meg is hökkenhetünk azon, hogy Tibor a Latinkába került, ahol aztán géplakatosként érettségizett, de szerinte így volt ez jól, és végül tényleg igaza lett az édesapjának, aki azt mondta, tanuljon szakmát, és ha valóban tehetséges, úgyis felveszik a képzőművészeti főiskolára. Mondjuk elsőre nem sikerült, és ugyan ki gondolná, hogy éppen a műszaki rajzból kapott 2-es érettségi jegy miatt ment el a hajó? A következő évben felvették volna a képzőművészetire - ha nem felejtette volna el leadni az utolsó rostára kért aktrajzot. De elfelejtette. Hazafelé, Várpalotánál vette észre, hogy ott maradt a mappájában. Aztán elment egy évre Pécsre, ahol akkor indult először egyetemi rajz-földrajz szak. Utána viszont minden összejött, 1985-ben bekerült a Képzőművészeti Főiskolára. Azt mondja, előtte van a kép, amikor megtudták, hogy felvették: megjött a kis boríték, az édesapja pedig átölelte a parkolóban, hogy lám, sikerült...

Egyszer régen, a Szűrcsapó utcai lakás erkélyén. Tibor ölében Zoli, aki ma így kommentálja a fotót: szeretem ezt a képet, és őt is, aki átölel, és azokat is, akikre emlékeztet - és az egész családot

Közben a kis Zolika a Derkovits iskola padjait koptatta, délutánonként pedig otthon olvasott. Egyik könyvet a másik után: meséket, mondákat, később regényeket, történelmi, vallási témájú könyveket. Hihetetlen, de igaz: ő is a Latinkába jelentkezett, mi több: gép- és készülékszerkesztő szakon érettségizett. És ha ez még mindig nem lenne elég: az országos szakmai tanulmányi versenyen azért rontotta el szándékosan az egyik számítást, mert tudta, hogy az első tíz helyezett felvételi vizsga nélkül bejut a műszaki egyetemre. Ő pedig az ELTE Bölcsészettudományi Karára készült. Majdnem ráfaragott: a versenyen huszadik lett ugyan, de azzal nem számolt, hogy míg az első tíz automatikusan bejutott a Budapesti Műszaki Egyetemre, a második tíz helyezettet a Miskolci Műszaki Egyetemen várták tárt karokkal... Szerencsére a bölcs Takács szülők őt is hagyták, hadd járja a maga útját, és bár első nekifutásra a szombathelyi tanárképző főiskola magyar-történelem szakára volt elegendő a felvételi pontszáma, a következő évet már az ELTE történelem szakán kezdte, aztán jött mellé a régészet, majd a török szak. Így tulajdonképpen nyolc évig járt egyetemre. Tibor akkor már Szombathelyen dolgozott, és mivel ment a szekér, hogy a szüleik egy kicsit fellélegezhessenek, úgy döntött, hogy a hátralévő három évben ő finanszírozza az öccse egyetemi tanulmányait. Zoli minden hónap elején megkapta a száz dollárt a bátyjától.

Takács Zoltán Bálint igazgató a sárvári Nádasdy Ferenc Múzeum felújított huszárkiállításán, Árpád fejedelem „társaságában" Fotó: Szendi Péter

Aztán ahogy múlt az idő, a nyolc év korkülönbség elolvadt, és a Takács fiúk összenőttek. Tibor feleségével és két fiával Szombathelyen él, jön, megy, kávézókban üldögél, párhuzamosan két műtermében dolgozik, Zoltánt pedig már nem csak az általa igazgatott Nádasdy Ferenc Múzeum, de a házassága is Sárvárhoz köti. Mindketten, külön-külön is színes figurák a maguk közegében, együtt pedig valósággal sziporkáznak. Gondoljunk csak a Nádasdy múzeum pincéjében megrendezett (és idén tavasszal újranyíló), Tibor szobraiból összeállított kincs-kiállításra, vagy a 2014-es Szombathelyi Képtár-beli T. Takács kiállítás, a Spejz-show megnyitójára, amit Zoltán fergeteges stand up-pal ajánlott a látogatók figyelmébe.

Ami közös bennük: mindketten szenvedélyesen szeretik és élvezik a munkájukat, az életet, és rengeteget nevetnek. Itt kerül elő néhány régi emlék: a Kapos és a Koppány patakok összefolyásánál fekvő kis tolnai falu, Regöly, ahol anyai nagyanyjuk élt, és ahol a vakációkat töltötték a fiúk. Teri mama nagyon tudott nevetni, igazán, szívből, úgy, hogy közben remegett a hasa, mondja Zoli, és szóba jönnek a regölyi kalandok. Például az, amikor a fiúk fejszével szedték a ringlót: azt hajigálták felfelé, azzal verték le a szilvát. Tibor volt a nagyobb, jó magasra repítette a fejszét, potyogott is a ringló, a kis Zolika meg a szaladt a fa alá, hogy felkapkodja. Hát, így esett a fejére a fejsze - szerencsére csak a nyele, de így is kellett rá a pálinkás borogatás. Aztán Zoli mesél még egy másik Tiborról, a Feketéről, akivel szintén nagyon sokat nevetett: a Katona József Színház Fekete Ernőként ismert, Jászai Mari-díjas, érdemes művészével együtt gyerekeskedtek, Zoli azóta is tudja az összes pesti kuplét, amit Tibortól tanult. Mondjuk, egyszer csúnya vége lett a nevetésnek: a Rohonci úton egy férfi azt hitte, hogy rajta röhögnek, és annyira felbőszült, hogy a kés is előkerült: Tibort a kanadai rokonoktól kapott steppelt kabát mentette meg a komolyabb sérüléstől.

T. Takács Tibor festőművész a műtermében. Mögötte a majdnem kész, Garázs című festmény: strandlabdával és az elmaradhatatlan kék Vespával Fotó: Szendi Péter

A Takács fiúk minden szombaton találkoznak. Így van ez évek óta: arra a napra egyikőjük sem vállal és tervez semmit, az a nap szent. Zoli a feleségével bevonatozik Szombathelyre, elmennek a ma már egyedül élő mamihoz, közösen megfőzik az ebédet, terítésre pedig megérkezik Tibor a családjával. Ugyanabba a Szűrcsapó utcai lakásba, ahol felnőttek, ahol 1971 novemberében először megpillantották egymást.

Azt mondják, sokat köszönhetnek a szüleiknek. Leginkább azt, hogy bíztak és hittek bennük, és hagyták, hogy ki- és megtalálják önmagukat.

Hogy voltak-e valaha haragban? Egyszerre vágják rá: soha. Sőt: ahogy telnek az évek, egyre fontosabbak egymás számára. Az sem véletlen, hogy Tibor kiállításait mindig Zoli nyitja meg. Ki másra bízhatná, mint a testvérére?