Cserna-Szabó András regényéről, ételről és irodalomról mesélt

Emlék Bundás, a minden kétséget kizáróan tehetséges és nyilván fiatal regényíró frissen borotválva ballag be a kiadóhoz, hogy a megrendelő újra megkínálja egy korty albán konyakkal, és ismét utaljon neki egy kis előleget. Épp most kászálódott ki a vízből, miután a kádban élethűen előadott néhány részletet egy kortárs amerikai krimiből élettársának, a gumikacsának, akit Kázmérnak hívnak. Bundás szerelmes, de pillanatnyilag azért van alkotói válságban, mert lelépett a gyönyörű szeretője, az isteni Léna. Ezért nem bírja tovább írni zseniális regényét - egy westernt – a Mocskos Tizenegyek Bandájáról.

Cserna-Szabó új könyvében jó ízléssel keveredik a popkultúra és az elit irodalmi beszédmód. A kacsa, a bűnügyi történetek mellé néha tájékoztatást kap Spinozáról és Schopenhauerről. Ezt a békés idillt mindig megtöri Léna szenvedélye, aki ki-be sétál hősünk életében. Ha megjön, úgy száműzik a kiskacsát a fürdőszobaszekrénybe, hogy ki sem talál onnan hetekig a sötétből.

Megismerhetjük Emlék barátját, a transzvesztita operettszínészt és Mókust, aki a Pécsi Egyetemen oktat filozófiát. Dr. Klein Johanna tanárnő teste egyébként olyan lankás, hogy valósággal magához tapasztja az írót. De csak egy időre, mert a boldogság unalmas. Pontosan: „Az élet ott kezdődik, amikor nem tudod, mi lesz.” Egy békés kertben elköltenek néhány ízletes vacsorát. Megkóstolják a környék ígéretes borait, boldogan ringatóznak a napozóágyban, és közben szépen lassan múlik az idő. De hősünk nem érzi, hogy így volna rendben az élet. Még akkor sem, ha Mókus kutyája lassan olyan közel kerül a szívéhez, mint Kázmér, a gumikacsa. Hősünk tehát újra a tettek mezejére lép, Pécset maga mögött hagyva, új kalandok felé néz. Emlék taxival iszkol, csak a nő kutyája kíséri útjára. A Baruchról nevezett morc eb, hát persze, hogy Spinoza keresztnevére hallgat. És miközben íródik a western, újra felbukkan Léna, nemet vált a barát, hihetetlen ételek főnek bográcsban, wokban, dagadnak ki a fazékból, lágyan vadul és buján. Mert Cserna-Szabó hatalmas gourmet. Civilben étel- és étteremkritikákat ír. Hivatásánál fogva is a szakma legjobbja, most éppen pacalban utazik. A novellista sokban hasonlíthat hőséhez, de erre azt mondja, csak azért lehet ez így, mert arról szeret és tud írni, amit ismer. Hunyt mesterekkel ért egyet ebben, hiszen olvastuk már ezt például Ottlik Gézától is.

És ne felejtsük el Gabriel Garcia Marquezt, aki szintén ezt javasolja a szerzőknek, hogy olyan helyről és témáról meséljenek nagy szenvedéllyel, amelyet jól ismernek. Emlék tehát elhagyja Mókust és visszatér a kocsma-kád-konyha Bermuda-háromszögébe. Szőrösen, tök részegen, Kázmérostul belehal a szerelembe. Persze lehet, hogy nem, vagy nem ő válik áldozattá. Csak nem gondolják, hogy elmesélem? Legyen ez az olvasó kalandja.

Beszélgetésünkkor azzal kezdem, hogy ez a szöveg tudatosan strukturált, izgalmasan tesz kísérletet a keletkező szöveg, az írással való bajoskodás megmutatására is. De több szó esett az estén a popkultúráról. Miért nem tesz az író különbséget elit és népszerű között.

– Hát, mert nem tudok. Van egy csomó dolog a kanonizált művészetből, amit nem tudok befogadni, vagy nem szeretek vagy nem értek, és van, amit meg szeretek, ugyanígy van ez a popkultúrával kapcsolatban is. Én azt a halmazt akarom felhasználni, amit szeretek. A metál zenétől Spinozáig, Vagy például a Star Wars, meg a westernek. A magyar kortárs irodalmi élet nagyon sznob környezet. Egy angolszász kultúrában Raymond Chandler kanonizált alak. Ugyanígy a Rejtő Jenő itthon nem lehet.

Érdekel a két szöveg egymáshoz való viszonya, hiszen az olvasó egyszerre két regényt kap, mégis egyet. Aztán az Emlék-író sztorija és a műve végül összeér.

– Hát nehéz kicsit, mert ugye két történetet kell egyszerre egybefésülni. Írás közben is. De nem tudom, nem volt más választásom. Megpróbáltam mind a két szöveget külön kezelni, több szövegnek kezelni, de ez nem sikerül. Sőt volt egy pont, amikor azt éreztem, hogy ez a kettő valójában egy. Vagy megoldom egyben, vagy nem lesz belőle semmi. Mindig úgy készülnek a könyveim, hogy először rövidebb prózákat írok, és aztán elkezdek azzal játszani. Mindig van bennük egy közös szál, ami összeköti őket. Voltak kezdemények a westernből, voltak szövegek az Emlék Bundásról, akit először még Farsangnak hívtak. És aztán az egész kezdett összehúzódni. El kellett ismernem, hogy ugyan nem vagyok regényíró, de ez egy regény lesz. És el kell kezdenem vele úgy dolgozni, hogy én most egy regényt írok.

Aztán elmondom az írónak, észrevettem, hogy a kedvenc mondatom ismerős volt egy másik írásból. A Mérgezett hajtűkben is szerepel „Az élet ott kezdődik, amikor nem tudod, mi lesz.”

– A saját magamtól való lopás jogát fönntartom. Rengeteget lopok magamtól. Vannak olyan mondatok, amelyeket kétszer, háromszor, négyszer is fölhasználtam, mert oda is jó, vagy ott lehet, hogy még jobb. Van egy ironikus megjegyzése az Emlék Bundásnak is, aki ugye egy olyan író, aki már nem ír, hogy egy-két jó elbeszélést, novellát, mindenki meg tud írni. De ugyanazt a novellát más címmel tizedjére is eladni, na, az az igazi művészet! – nevet.

Persze gondolatban eszünk és főzünk is, és megemlíti, hogy kész az új novelláskötet. Kevés kortárs szépirodalmat olvas, most épp egy régi kedvenc, Dosztojevszkijtől az Ördögök a nagy könyv. A ruhatárból elhozza ezüstös válltáskáját, amelyen elképesztő színes feliratok cikáznak. Közben elmondom, hogy recept ürügyén szerepel Esterházy új könyvében. Meglepődik. Bevallja, hogy nem olvasta, fogalma sincs róla, és fejből én sem mondtam neki oldalszámot. De most megteszem, hátha itt megnézi majd: Bonbon ügyben 164., leves miatt 210. oldal.