Hírek

2015.05.01. 20:13

Az anyai hivatás örökre szól

Anyának lenni sokszor nehéz, de mégis a világ legcsodálatosabb érzése. Óriási felelősséggel és aggódással jár, a gyermek első lélegzetvételétől életünk végéig, de ezt egyik anya sem cserélné el a világ összes kincséért sem.

Lisztmayer Zsófia

Közeledik az anyák napja, ilyenkor tisztelgünk az anyák előtt, akik a világ egyik legnehezebb hivatását választották. Törődnek a gyermekükkel, a legtöbbet megtéve azért, hogy a lehető legjobb embert neveljék belőle. Az anya szeretete sosem szűnik meg, gyermeke örökké a gyermeke marad – még akkor is, ha már ő is szülővé válik.

Szabó Nóra 25 éves korában vált anyává, Emma jelenleg húsz hónapos, eleven és gyönyörű kislány.

– Nagyon régóta készültem az anyaságra. Anyaként a legfontosabb feladatomnak azt tartom, hogy felkészítsem Emmát a nagybetűs életre, és egy önálló, kiegyensúlyozott felnőtt váljon belőle. Szeretném, ha olyan nővé cseperedne, aki tud érvényesülni, de persze az is fontos, hogy ne essen majd át a ló túloldalára, és ne legyen túlzottan törtető. Meg kell találni az egészséges egyensúlyt, ami nem egyszerű feladat. Próbálom a kislányomat úgy nevelni, ahogy engem nevelt az édesanyám. Szerintem sikeresen megállom a helyem, és jól érzem magam a bőrömben, úgyhogy jó munkát végzett az anyukám. Mivel csak egy bátyám van, ezért az elején kicsit nehéz volt, mivel korábban nem volt a környezetemben olyan gyermek, akivel foglalkozni tudtam volna. Amit tudok, azt mind az anyukámnak köszönhetem. Miután Emma megszületett, velünk töltött egy hetet a nagymama, mivel szinte semmit nem tudtam egyedül megcsinálni. Szeretnénk majd még gyereket vállalni, de várunk vele, hogy Emmával minden percet kiélvezhessünk. Az anyaság legszebb része szerintem az, amikor odabújik hozzám esténként, és csak annyit tud mondani a szeretlek szó helyett, hogy „sze". Ebben a szótagban azonban minden hála megtalálható. Az a rengeteg energia, amit a főállású anyaság kivesz az emberből, ilyenkor egy pillanat alatt megtérül – mondta Nóra.

Szabó Nóra kislányával, Emmával a szombathelyi Fő téren. Fotó: Lisztmayer Zsófia

Bozzay Adél két gyermek édesanyja: Laura már nagylány, hamarosan iskolába megy, Ádi pedig lassan nyolc hónapos lesz. Otthonukban tett látogatásomkor egyértelművé vált, hogy igazán boldog családhoz érkeztem. Ádi éppen az apukájával múlatta az időt, de bár idegen voltam számára, mégis azonnal rám mosolygott, amikor beléptem a szobába. Laura is rögtön ott termett, utána pedig csak akkor mozdult el mellőlünk, amikor cukrot hozott, vagy az első közös fényképeket Ádiról és róla. Adél állandó mosolygásáról pedig szintén arra következtettem, hogy csodálatos lehet szülőnek lenni.

– Az anyaságról először az jut eszembe, hogy a szívem szinte szétrobban a gyermekeim iránt érzett szeretettől. Időnként, amikor rájuk nézek, összeszorul a szívem, annyira sokat jelentenek nekem. Látom, ahogy felnőnek, az első lépések megtételét, és rengeteg apróságot, amelyet egy szülő újra átél a gyermekével. Új értelmet nyer, hogy mi a fű, a fa, a virág vagy a brü-brü autó. Amit az ember felnőttként teljesen hétköznapinak vél, azt újra felfedezi szülőként.

Bozzay Adél szülészeten dolgozik, ezért szakmája révén is közel érzi magát a gyermekekhez. Elmondása szerint azért teljesen más egy saját gyermek, ilyenkor tör ugyanis elő az anyai érzés, és a rengeteg aggodalom a legkisebb dolgokkal kapcsolatban is.

– A munkám során látottak csak még jobban kihozzák belőlem a féltést, ami sosem múlik el szerintem. Imádom az anyukámat, de teljesen másféle az a szeretet, amelyet a gyermekeim iránt érzek. Sokszor fárasztó az egész napos foglalkozás, amelyet főleg egy kisebb gyerek igényel, de mindent feledtet az arcukon megjelenő mosoly. Laurával nagyon bensőséges a kapcsolatunk: sokszor nagyon eleven, de gyermekként ez természetes. Viszont mindig megérzi, ha különösen fáradt vagyok, és olyankor tekintettel van rám. A szeretet a legtöbb, amit megadhatsz a gyermekednek. Terelgetni kell őket, hogy jó utat válasszanak, de ugyanakkor a döntés, az önállóság lehetőségét is meg kell kapniuk. A legszebb pillanatom anyaként az volt, amikor megtudtam, hogy várandós vagyok Laurával. Nagyon nehezen jött össze a baba, évekig próbálkoztunk, ezért elmondhatatlanul boldog voltam, amikor sikerült teherbe esnem. Szerintem a gyermekkel válik igazán családdá a család – tette hozzá Adél.

Bozzay Adél gyermekeivel, Laurával és Ádival. Fotó: Lisztmayer Zsófia

Laura is nagyon szereti az anyukáját, főleg azért, mert olyan jó vele. – Tudom, hogy ő is szeret, mert éjszaka, amikor nincs dolga, bejön hozzám, és ott marad, hogy el tudjak aludni. Most lesz hétvégén anyák napja, ezért különböző rajzokkal készülök anyukámnak.

Edőcs Judit szerint egy nőbe bele van kódolva a gondoskodás, ő is nagyon vágyott arra, hogy megmutathassa a világot egy kíváncsi emberkének.

– Mivel saját családot nem sikerült alapítanom, arra gondoltam, mennyi olyan gyermek van, aki pedig éppen anyát keres. Bár már a kezdetektől úgy gondoltam, hogy az a kisgyerek, aki hozzám kerül, véglegesen nálam marad, mégis nevelőszülőként kezdtem. Egyrészt azt hittem, így nem kell olyan sokat várni, másodsorban, mint egyedülálló nem akartam a házaspárok elé „tolakodni", hiszen ők gyakran hosszú utat bejárnak, mire az örökbefogadás mellett döntenek, a teljes családtól pedig nem akartam megfosztani a gyerekeket. Az intézetek telt házzal működnek, és nagyon sok kisgyermek kihelyezhető lenne családba. Úgy láttam ezért, hogy itt nagy szükség lenne rám. Egy jó barátnőm több gyermeket is nevelt nevelőszülőként, így nem volt ismeretlen, amibe belevágtam. Kristófot hét év után tudtam örökbe fogadni, mivel édesanyja látogatta egy ideig. Az örökbefogadáskor a családunkba egyetlen szombathelyi születésűként bekerült kisfiút a város védőszentjének, Szent Mártonnak oltalmába helyeztük, így a Mártonfi Kristóf nevet kapta. Most nyolc és fél éves, és tipikusan a természet gyermeke: ha lehetne, az egész napot a szabadban töltené – mondta el fiáról az anyuka.

Edőcs Judit szerint az anyaság egyik legszebb érzése, hogy egy kis ember létezése függ tőle, ám ez a felelősség egyben a dolog nehézsége is. – Csodás érzés, hogy ha éhes, adhatok enni neki. A karjaimban biztonságot találhat, ha fél, és én válogatom meg, hogy milyen értékekkel töltöm meg a lelkét, mivel vértezem fel a „nagybetűsre". Hiszen a legfontosabb, hogy végül boldog és igaz ember váljon belőle. A saját életpéldánk az a kép, amire a csemeténk formálódik, így az anyaság folyamatos tanulás, amelyben hálásak lehetünk a kis trénerünknek, hogy olyan dolgokat ismerhetünk meg a világról és magunkról, amiket nélküle soha nem tudnánk meg. Egy igazi hegymászós kaland, amely közben gyönyörű egy-egy szirtről visszatekinteni. Az anyasághoz igazán nagy hit szükséges, hit a világ szépségében, hiszen miért hívnánk a létbe emberkéket, ha nem hinnénk abban, hogy jó lesz nekik? És milyen öröm, amikor a mosolyukban, ölelésben látjuk is, hogy ez így van – tette hozzá Judit.

Májusi vallomás

Horváth Nikoletta

Anyák napja. A nap, amikor odaléphetünk édesanyánkhoz, nagymamánkhoz, hogy megköszönjük nekik, hogy élünk. A nap, amelynek valójában egész évben, minden percben dominálnia kellene.

Édesanyám a hősöm, nem csak a példaképem. Szeretnék rá hasonlítani: kitartásban, akaraterőben, küzdelemben. Ő végig mellettem állt jóban, rosszban. Fogta a kezemet a kemoterápia közben, etetett a tenyeréből, mint egy fiókát, amikor az intenzívről ellilult szájjal kikerültem, őrizte az ágyamat a veséim leállása után a kórházban. Ő nemcsak a világra hozott, hanem azon küzd születésem pillanatától fogva, hogy életben tartson. Elkísér az orvoshoz, megveti az ágyamat kétnaponta a dialízisben. Ha valakinek, hát neki igazán nehéz sorsot osztott az élet. Nem csak azért, mert tragikus hirtelenséggel vesztette el édesanyját. Nem csupán amiatt, mert eltemette a férjét, aki élete szerelme is volt. Hanem leginkább amiatt, mert végig kell néznie a lánya küzdelmét, anélkül, hogy segíthetne. Mert igen: mindent megtesz, ami csak tőle telik, de meggyógyítani nem tud. Ő egy csoda, egy ritka gyémánt. Gyémánt, amely úgy edződött, mint a valódi drágakövek a kagylók gyomrában: megannyi keserves fájdalom árán. Hős, példakép, barát, társ – egyszerre. Amikor a minap a zabkása készítése közben megfogta a fakanalat tartó kezemet, hogy elmagyarázza a mozdulatot, amit már a mama is tanított, elakadt a lélegzetem. Hirtelen rádöbbentem arra az egyébként alapvető tényre, hogy nélküle én senki sem lennék. Neki köszönhetem mindenemet, és köszönöm is – nem csak május első vasárnapján, hanem az év minden napján, minden pillanatban, szívem összes dobbanásával.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!