Édesanyám a hősöm, nem csak a példaképem

Édesanyám a hősöm, nem csak a példaképem. Szeretnék rá hasonlítani: kitartásban, akaraterőben, küzdelemben. Ő végig mellettem állt jóban, rosszban. Fogta a kezemet a kemoterápia közben, etetett a tenyeréből, mint egy fiókát, amikor az intenzívről ellilult szájjal kikerültem, őrizte az ágyamat a veséim leállása után a kórházban. Ő nemcsak a világra hozott, hanem azon küzd születésem pillanatától fogva, hogy életben tartson. Elkísér az orvoshoz, megveti az ágyamat kétnaponta a dialízisben. Ha valakinek, hát neki igazán nehéz sorsot osztott az élet. Nem csak azért, mert tragikus hirtelenséggel vesztette el édesanyját. Nem csupán amiatt, mert eltemette a férjét, aki élete szerelme is volt. Hanem leginkább amiatt, mert végig kell néznie a lánya küzdelmét, anélkül, hogy segíthetne. Mert igen: mindent megtesz, ami csak tőle telik, de meggyógyítani nem tud. Ő egy csoda, egy ritka gyémánt. Gyémánt, amely úgy edződött, mint a valódi drágakövek a kagylók gyomrában: megannyi keserves fájdalom árán. Hős, példakép, barát, társ – egyszerre. Amikor a minap a zabkása készítése közben megfogta a fakanalat tartó kezemet, hogy elmagyarázza a mozdulatot, amit már a mama is tanított, elakadt a lélegzetem. Hirtelen rádöbbentem arra az egyébként alapvető tényre, hogy nélküle én senki sem lennék. Neki köszönhetem mindenemet, és köszönöm is – nem csak május első vasárnapján, hanem az év minden napján, minden pillanatban, szívem összes dobbanásával.

Horváth Nikoletta