Egy este a szombathelyi hajléktalanokkal - Végigkísértük az utcai szociális szolgálat munkáját

Szabó Tiborral, az utcai szociális szolgálat koordinátorával és Winkelbauer Lászlóval, a szolgálat munkatársával vágtunk neki a sötét, téli estének.

Elsőként a Markusovszky kórház felé vesszük az irányt. Nemrég került hozzájuk egy nő, akiről sajnos kiderült, hogy nagyon beteg, ezért már egy műtéten is átesett. Most gyógyszert vittünk neki, ez is az utcai szolgálat feladatkörébe tartozik. Míg László bevitte a gyógyszert, addig Tibor a mindennapjaikról mesélt.

- Két műszakban dolgozunk, van délelőttös és délutános műszak – kezdte.

A délelőttös munka egy kicsit inkább „irodai”. Ekkor intézzük a teendőket, a papírmunkát, ha valamelyik kliensünknek szüksége van valami elintéznivalóra, akkor abban segítünk neki. Persze, ha ekkor érkezik bejelentés, hogy valamelyik hajléktalan rosszul van az utcán, akkor megyünk érte – mondta Tibor.

- November 1-jétől elkezdődött a krízisidőszak, így ilyenkor még jobban odafigyelünk rájuk, de körülbelül harmincan vannak azok, akik még most is az utcán vagy nem lakáscélú helyiségben élnek. Próbáljuk rávenni őket, hogy jöjjenek velünk az éjjeli menedékhelyre. Néhányan azt mondják, majd ha hidegebb lesz, akkor bejönnek, mások egyáltalán nem akarnak bejönni. Ez a harminc ember az, akiket rendszeresen látogatunk. Mivel nagyon elszórtan, nagy területen élnek, nem jut mindennap idő mindenkire, de legalább háromnaponta biztosan eljutunk mindenkihez – magyarázta Tibor.

Közben László is megérkezett, úgyhogy elindultunk a következő helyszínre, a parkerdőbe, ugyanis az egyik ott élő hajléktalan, Béla jelentette nekik, hogy él kint egy 86 éves bácsi is, aki elég rossz állapotban van. Próbáltunk bejutni hozzá, de nem sikerült, ezért elmentünk a szolgálat által már jól ismert Bélához, hogy megkérdezzük, mi lehet vele. Mondta, hogy holnap újra megy segíteni neki, akkor majd ismét telefonál a szolgálatnak.

- Béla egyébként nem egy elveszett ember, segédmunkákból jövedelme is van – hallottuk Lászlótól.

Egyébként egészen rendes kis házikóban él, fa is van az udvaron, ezért adódik a kérdés: miért nevezzük őt hajléktalannak?

- Mivel nem lakáscélú helyiségben él, a törvény szerint hajléktalannak számít – magyarázza. – Ő egész évben itt él, ellátja magát, de télen szüksége van a segítségünkre, mert ilyenkor holtszezon van a segédmunkákban, ezért nincs jövedelme – tette hozzá.

Ezután a Rohonci utcai Perint-híd felé vettük az irányt, mert a híd alatt is él egy hajléktalan. Őt nem találjuk ott, valószínűleg még nem tért vissza. Az azonban jól látszik, hogy valaki itt tölti az éjszakáit: egy pár bakancsot és sálat is láttunk a helyszínen.

Újabb helyszínre indultunk, a régi laktanya Söptei út felőli gazdasági bejáratához. Itt található egy használaton kívül lévő épület, amit szintén jól láthatóan belaktak a hajléktalanok.

- Itt nincs állandó ember, de valamelyikük mindig rátalál, és itt tölti az éjszakát – mondta Tibor. Ottjártunkkor sem találtunk senkit a házban, de minden jel arra utal, hogy valaki ismét itt tér majd nyugovóra.

Míg az utolsó helyszínre tartottunk, a szakemberek egy nagyon fontos dologra hívták fel a figyelmet.

- Próbáljuk kommunikálni az emberek felé, hogy ha kéregetnek, akkor ne adjanak nekik. Ez furcsán hangozhat egy segítő szájából, de meg kell érteni, hogy ezzel többet ártanak, mint használnak. Először is azért, mert ha kapnak, akkor sosem szoknak majd le a kéregetésről. Másészről a hajléktalanok tőlünk minden ellátást megkapnak, így mindenki biztos lehet benne, hogy élvezeti dolgokra (alkohol, cigi) költik majd el azt a pénzt – mondta Tibor.

- Egyszer egy asszonynak elmagyaráztuk, hogy az a 200 forint, amit ő a hajléktalannak adott, később 100 ezer forintos kiadás lett. A pénzből vásárolt alkoholtól ugyanis rosszul lett az illető, ezért ki kellett hívni hozzá a mentőt, ki kellett mosni a gyomrát, nekünk érte kellett mennünk ez mind-mind pénzbe került, és sajnos nem 200 forintba – magyarázta a szakember.

Eközben megérkeztünk az utolsó helyszínre, egy régi MÁV-épületbe. Ennek állandó használója van, akit otthon is találtunk. Látszólag minden rendben volt vele, de a segítők mégis próbálták rábírni, hogy menjen be velük az éjjeli menedékhelyre. Azt mondta, ha hidegebb lesz, akkor majd bemegy, de egyelőre jó neki itt.

- Akik az utcán élnek, legtöbbször magányos farkasok, nem szeretik a közösséget, ezért nem is érzik jól magukat az éjjeli menedékhelyen sem. Ha mégis úgy döntenének, hogy bejönnek, mindenkinek tudnánk helyet biztosítani. Senkit sem hagyunk az utcán, ha segítséget kér – mondta Tibor.

Útközben felmerült a kérdés: vajon honnan tudják a segítők, hogy hol húzzák meg magukat a fedél nélküli emberek?

- Erre van egy trükköm: ha valakit kiköltöztetünk egy helyiségből vagy egy helyről, akkor ott kitakarítunk. Később újra visszamegyünk, és ha újra megjelennek ott dolgok, akkor tudjuk, hogy vissza-, vagy beköltözött valaki.

Miután végeztünk ezekkel a látogatásokkal, az egyik szombathelyi nagykereskedést vettük célba.

- Ez az áruház felajánlotta, hogy bizonyos napokon az aznapi lejárati dátumos ételeket, amiket már nem tudnak értékesíteni, elhozhatjuk. Van, amikor annyi az adomány, hogy szinte be sem fér az autóba – mesélte László. Ezeket aztán szétosztják a hajléktalanszállón lévő emberek között.

A szolgálat még ezután sem ért véget, a krízisidőszakban a délutáni műszakosok este nyolc órától a rendőrökkel együttműködve járják a belvárost, és segítenek azoknak, akiknek szükségük van rá.

Sok szempontból tanulságos volt ez az este az utcai szociális szolgálat munkatársaival. Nem csak azt tapasztalhattam meg, hogy milyen körülmények közt élnek az utcán lévő hajléktalanok, hanem azt is, milyen áldozatos munkát végeznek, szívvel-lélekkel a szolgálat munkatársai.