Egy mosoly, egy bók, egy mámor

Jordán Tamás azzal kezdi, hogy az Akacs Mihály utcai épület éppen ma kétéves. Tényleg: 2011. január 22-én Szőcs Géza államtitkár mondott beszédet a színháznyitón, Az ember tragédiája premierjén. Államtitkárok jönnek-mennek, de a színház  marad és működik.

A pódiumon pedig,  egy estére legalábbis,    megnyílik a virtuális színészmúzeum, amelynek végtelen termeiben Molnár Piroska és Jordán Tamás kalauzolja az est közönségét. Egy-egy rövid filmbejátszás, aztán egy-egy személyes emlék azokról a színészkollégákról, akik már kizárólag az emlékezetben élnek.

Kálmán György énekel: "...egy mosoly, egy bók, egy mámor, egy csók..." Molnár Piroska egészen véletlenül jelen volt, amikor az unikális tévéfelvétel készült: "Senki nem hitte, hogy ő erre vállalkozik.  Érdekes, zárkózott ember volt. Bevallottam neki, hogy tizenévesen ő volt a kedvencem, és nemcsak azért vettem meg a Film-Színház-Muzsikát hétről hétre, mert színésznő akartam lenni, hanem miatta is: mindig azt reméltem, hogy benne lesz."

Sinkovits Imre a Tizedes meg a többiek híres jelenetében tűnik föl a vásznon: "Már a spájzban vannak az oroszok."  Jordán Tamás azt ajánlja, nézzük meg még egyszer azt a fantasztikus, hosszú  spétet (hatásszünet): "Ilyet ma már nem lehet."  Molnár Piroska Sinkovits Bánk bánja mellett volt Melinda. Amikor 1977-ben többen - köztük Molnár Piroska - elszerződtek Kaposvárról a Nemzetibe Zsámbéki Gáborhoz, egy riporter föltette a színésznőnek a kérdést, hogy mi lesz most a Nemzeti társulatának régi tagjaival.  Molnár Piroska válasza  úgy szólt, hogy "boldog leszek, ha végszót adhatok nekik".

Sinkovits jónéven vette, szóvá tette; mindjárt másnap.

Agárdi Gábort is "nagyon lehetett szeretni". Molnár Piroska      az Éjjeli menedékhely-előadást idézi, amelyben ő maga a tulajdonos gonosz, dölyfös, szigorú  feleségét játszotta.   Már a próbákon olyan elszánt volt, hogy Agárdi  - a szűcs a  mélyben  összeverődött társaságban - egyszer a szünetben nekiszegezte a kérdést: "Mondd, te miért haragszol rám ennyire?" Mire a rendező Zsámbéki Gábor csak annyit mondott, hogy "nem kell ennyire próbálni".

Agárdi Gábor egy régi Molnár Ferenc-előadásban, az Üvegcipőben tűnik föl a filmbejátszáson: ő az édes mérges Sipos, a szeleburdi, álmodozó cselédlányt Domján Edit játssza.

Kállai Ferenc - még annyira közel van. Jordán Tamás a Radnóti Színház  Rokonok-előadásában rendezte őt: Kardics bácsit játszotta, a takarék-igazgatót. A rendezőnek szánt premierajándékhoz üzenet is tartozott. Kállai Ferenc azt írta: "De kár, hogy ilyen későn találkoztunk."  A filmvásznon nyúlfarknyi, velős  Kállai-interjúrészlet: "Hogy egy hülye becsületes lehessen, ahhoz koncepció kell."  
Dayka Margit egyszer régen a szegedi színészházban egészen megdöbbent: "Nem főztél vacsorát ennek a gyönyörű embernek?" A gyönyörű ember: Végvári Tamás. Aki nem főzött: Győri Franciska.   Aki elmeséli: Molnár Piroska.

Dayka Margit azon az estén azonnal neki is látott sós palacsintát sütni, párolt káposztával - hogy legalább hasonlítson - Végvári Tamás kedvenc ételéhez, a káposztás cvekedlihez.

Dayka Margit halála után Novák János   Bors néni szerepére Molnár Piroskát kérte föl: 18  éve ő játssza a halhatatlan, bűbájos öregasszonyt Nemes Nagy Ágnes meséjében.

Itt van  Sulyok Mária, a nagyasszony,  aki a halálos ágyán azt nyilatkozta, hogy Molnár Piroska volt a legkedvesebb tanítványa.   Gobbi Hilda, aki "elképesztő energiával dolgozott mindenkiért"; sok más mellett neki köszönhető a Bajor Gizi Színészmúzeum és az évről évre a legjobb epizodistának járó Aase-díj. Major Tamás  és Gobbi Hilda kapcsolata külön fejezet: "csodálatos ősellenségek voltak és barátok". Gobbi Hilda annyira odafigyelt másokra, hogy - amint  kiderült - noteszt vezetett arról, ki mit örököl tőle.

Molnár Piroska (ő szokta vinni vidékre játszani) egyszer  megdicsért nála két, Berlinben festett jelmezrajzot:  ma  mindkettő az övé.   Itt van  Bessenyei Ferenc (Hegedűs a háztetőn): "Nagy volt, na." Harapta az életet. (Gratuláció Jordán Tamás Bessenyei-díjához.) És Ruttkai Éva, Gábor Miklós, Latinovits Zoltán (Jordán Tamás: Nekem ő volt a mindenem), itt van Kiss Manyi, Páger Antal, Básti Lajos, Horváth Teri, Várkonyi Zoltán, Mensáros László, Szirtes Ádám, Tolnay Klári, Darvas Iván. (Egy másik helyen nem sokkal előbb szóba kerül, hogy a fiatalok  már nem  nagyon  ismerik pl. Latinovits Zoltánt. Más a kódjuk, a kultúrájuk. Vagy?)

Hollósi Frigyes mintha még tényleg itt lenne, köztünk. És Garas Dezső, akit  a Nemzeti Színház 6.  emeleti,  csupa üveg büféjéből kísértek figyelemmel a kollégák, amikor az utolsó előadás után kiment az épületből, beült az autójába, és nem jött vissza többé. Megkezdett  levél maradt utána, amelyben megköszönte, hogy az utolsó éveit a Nemzeti társulatával tölthette: "Szemérmes, szarkasztikus  ember volt, soha  nem adta közre az érzelmeit."  A felvételen Garas Dezső Major Tamást idézi: "A  művészetet csinálni kell. Másnak a dolga, hogy szeresse, másnak a dolga, hogy értékelje. Igaza volt."

A virtuális színészmúzeum  bezár, Molnár Piroska megjegyzi, hogy "róluk beszélünk, de magunkról beszélünk".

Komlós Aladár szerint nem mond semmit, aki nem önmagáról beszél.