Emberként küzdött a háború poklában

A temetőben tartott megemlékezésen Molnár László polgármester (aki maga is lelkes helytörténész) azt az összefogást és közös munkát hangsúlyozta, melynek köszönhetően emléktáblát állíthattak Simaháza szülöttének. A szervezés széleskörű társadalmi összefogás eredménye volt, melyben lovagok, cserkészek, civilek is részt vettek. Külön kiemelte Fülöp Andrásnak, a Visegrádi Szent György Lovagrend Vas megyei priorátus lovagjának a nevét, aki időt nem sajnálva kutatta a vitéz történetét. Úgy fogalmazott, nagy elmaradással voltak adósok, de most már tiszteletüket tehetik a hazafi előtt.

Vitéz Horváth Sándor emléktáblája előtt elsőként lánya, Kapus Borbála hajtott fejet. 11 hónapos volt, amikor édesapját elvesztette. Azóta is kutatja életét, pár dokumentumot elhozott magával, hogy mások is megismerhessék egy hadifogoly mindennapjait. (Fotó: Bajdó Bettina)

Az avatási ünnepségen sokan gyűltek össze, köztük olyanok is, akik még személyesen ismerték vitéz Horváth Sándor főhadnagyot, aki a második világháború alatt számtalan kitüntetés mellett másodikként kapta meg a Magyar Tiszti Arany Vitézségi Érmet - tudtuk meg Fülöp Andrástól, aki sokat tett az ügy érdekében. Úgy összegezte, a sok munka beérett, hiszen ezentúl méltó tisztelettel adózhatnak egy hős előtt. Emlékét felelevenítve pedig ezen a délutánon ismét közöttük volt, még akkor is, ha sok évvel ezelőtt halt hősi halált.

Molnár László polgármester és Kapus Borbála a temető emlékfalánál felavatott tábla előtt. Az ünnepségre sokan eljöttek a településről  (Fotó: Bajdó Bettina)

Ferge László őrnagy, a 11. Katonai Igazgatási és Érdekvédelmi Iroda vezetője emlékező beszédében kitért a hős katona kiemelkedő hadicselekményeire, egy katona mindennapjaira.

- Az ember azért él, hogy jelet, emléket hagyjon maga után - folytatta az irodavezető. - Vitéz Horváth Sándor mindannyiunknak értékes mintát adott. Megmutatta, hogyan kell a közösség érdekét a magunké elé helyezni, példát mutatott a haza szeretetéből, sorsunk elfogadásából. Elmélkedni jöttünk ide, méltóképpen emlékezni, ahogy a hősöknek kijár. A főhadnagy méltó példaképet állított a nemzedéknek. Ő magától értetődő feladatnak vette az, amit mi hőstettnek tekintünk. A keleti fronton Horváth Sándor hadnagy 1942 nyarán egy felderítés során egy erdőben négy orosz páncélgépkocsira talált, amelyet csak egy katona őrzött. Az oroszt leütötte, két honvédjével két páncélost beindított és kivezetett az erdőből, majd erősítéssel visszatérve az oroszokat kézigránátokkal leküzdötte, így a másik két páncéljármű is a honvédek zsákmánya lett. Tettéért azonnal kitüntették a Magyar Koronás Bronzéremmel.

De nemcsak ez az egy hőstette volt: önként vállalkozott arra egy társával, hogy a Don partjának egy szakaszát felderíti. Az oroszok a folyón a jeget „hizlalták”, hogy a megvastagodott jég tetején a folyó egy részén átkelhessenek. Horváth hadnagy úgy döntött, felrobbantja a jeget, ezért a társát elküldte robbanószerért. Ekkor 15 szovjet katona támadt rá. Hiába küzdött, elfogták. Vallatni próbálták, ám ő kihasználta a figyelmetlenségüket, és az egyik kézigránátjának meghúzta a zsinegét. Hármat számolt, majd kiugrott az ajtónyíláson. Szaladt a magyar vonalak felé. Közben lőttek rá, és eltalálták az oldalán és a bal karján. Szerencsésen elszökellt a magyar drótakadályokig. Felterjesztették a Magyar Tiszti Arany Vitézségi Éremre, és előléptették főhadnaggyá.

Ferge László őrnagy (balra) megható beszéddel emlékezett meg

- Amikor elolvastam a történetét, megjelent előttem minden, mintha egy filmet néznék - mondta az irodavezető. - Az én korosztályom szerencsés helyzetben van, mert nem kellett átélnünk a borzalmakat. Ő azonban átélte, számára ez nem egy film volt. Az ellenség nem statisztákból állt, a fegyverek és lőszerek pedig élesek voltak. Vajon ő végiggondolta, hogy az a feladat, amit kapott, akár az utolsó is lehet? Szerintem igen. Vívódott, hiszen senki sem keresi a halált önmagától. Tisztában volt mindennel, mégis vállalta, ez pedig komoly emberi tartásról tesz tanúbizonyságot. A jövőbe tekintünk, de a múltat elevenítjük fel, ebben nincs semmi ellentmondás. Múlt tanulságai nélkül nincs jelen és nem lehet jövőt építeni.

Egy katona tette, amit kellett, amit a szíve diktált. Tetteiért cserébe nem dicsőséget kapott, hanem szörnyűséget, méltatlan bánásmódot, és rabságot. 1946-ban letartóztatták, és nyolc évet a Gulág táboraiban töltött Pecsora vidékén. 1992-ben rehabilitálták, posztumusz őrnaggyá léptették elő. Ferge László Szabó Magda szavaival fejezte be beszédét: „Csak azok halnak meg, akik egész életükben nem csináltak semmit. Aki tett valamit, nem magáért, hanem másokért, mindenkiért, az megmarad.”

Hegedüs Attila evangélikus lelkész szerint nagy kihívás, amikor katonára kell emlékezni, hiszen a háború nem természetes része az életünknek. Hozzátette: van, amikor vállalni kell a nehéz döntéseket, sorsokat. Egy helyzetben emberként kell jelen lenni, úgy, ahogy Isten minket odaállított. Vitéz Horváth Sándor emberként igyekezett élni, még a háború poklában is. A lelkész kérte Isten áldását és megáldotta az emléktáblát.

A simaházi temetőben (Fotó: Bajdó Bettina)

A megemlékezés után a faluház dísztermében Kapus Borbála édesapjára emlékezve elevenített fel életéből fontosabb, eddig nem ismert részleteket.

- Mindaz, amit édesapám elért, azért van, mert itt nőtt fel önök között, innen hozta azokat az alapokat, melyre később építkezni lehetett - mondta meghatódva. - Pecsorán 7 évet, 5 hónapot és 18 napot volt a pokolban. A tüdőbetegségét is ott szerezte, melyet haláláig nem hevert ki. Hiába operálták meg, nem segített rajta, 42 évesen elhunyt. A lágerből nem lehetett külföldre levelet küldeni. Ám a Felvidéket akkor a Szovjetunióhoz csatolták, egy beregszászi család pedig vállalta a közvetítő szerepet. Édesapám így adott életjelet magáról. Leveiben mindig megemlékezett a szülőföldről, a szülői házról. Amikor megtudta, hogy az édesapja meghalt, egyet kért az édesanyjától, mindent adjon el, amit csak tud, de egyet próbáljon megmenteni, a szülői házat. Az adott neki ugyanis feltöltődést és nyugalmat.

A lágerből Mecseknádasdra került, ott kapott álláslehetőséget. Még a Gulágban szerelembe esett, 1954-ben házasodtak össze, 1956-ban született meg a lány, Borbála. 11 hónapos volt, amikor édesapja meghalt. A családban sokat emlegetik, hogy a szülők hogyan találkoztak először. Ők maguk sem tudták, hogy már ismerték egymást korábbról, csak amikor mindketten ugyanazt a történetet mesélték el egy véletlen találkozóról. Hogy egyszer – még a Gulág  előtt – a villamoson ült egy lány, akinek egy éles kanyarban az ölébe esett egy fiú. Elég volt egy sokatmondó, örökre bevésődő pillantás. Akkor még nem tudták, hogy az élet majd  a legnehezebb időkben újra egymás mellé sodorja őket, s a szerelemből házasság, majd  gyerek lesz.