Esély egy új élethez - Dominik már nem szorítja ökölbe a kezét és a lábait is egyenesen tartja a barcelonai beavatkozás után

Több alkalommal is írtunk az örökbe fogadott kisfiúról, Orsós Dominikról, aki a születésekor elszenvedett oxigénhiány következményeként ötévesen sem tud önállóan enni, járni. Beszámoltunk arról is, hogy Igor Nazarov professzor Budapesten megvizsgálta, és elvállalta a beavatkozást. A műtétet a professzor Barcelonában vállalta, ám azért, hogy a család útnak indulhasson, nagyon sokan tettek: elsőként lapunk olvasói, majd Németh József vasegerszegi és Sörös István séi polgármesterek, akik március elején jótékonysági gálaműsort szerveztek a kisfiú javára. A gálán 30 ezer forint híján összejött a műtéthez szükséges 990 ezer forint, egy utazási iroda vezetője ingyen adta a szállást, a repülőjegyeket pedig a család finanszírozta. A nevelőszülők, Gyöngyike és Ferenc bíztak abban, hogy a beavatkozást az OEP is támogatja utólag, ám elutasították. Az indoklás lényege, hogy a külföldi gyógykezelés "szakmailag nem elfogadott".

Ennek ellenére Domi csütörtökön megműtötték, ma már jobban érzi magát.

– A beavatkozás során 23 helyen szabadították fel a letapadt izmait – mondja Gyöngyike. – Tegnap az altatás miatt nem érezte jól magát, hányt is, infúziót kellett kapnia. Ma viszont már jobban van, enni is tudott. A professzor többször is megnézte, hogy minden rendben van-e, ma is jön még. Nagyon megható pillanat volt, amikor magához tért, mert rögtön az én arcomat szerette volna megsimogatni. A szokásos kezével nyúlt utánam, én pedig szóltam neki, hogy most már a másikkal is meg tud érinteni. Már a műtét után nem volt ökölbe szorítva a keze, meg tudta emelni – csuklik el a hangja.

Fotó: Szendi Péter

Domin más látványos változás is megfigyelhető már: a lábait sem spiccben, hanem egyenesen tartja. A műtét csak az első lépés volt. Ma már elhagyhatják a kórházat, a szállásra költözhetnek, holnap pedig este már Budapesten landol velük a gép. Az utókezelés hosszadalmas lesz.

– Három hónapig nem szabad semmit csinálnunk – folytatja Gyöngyike. – Aztán nyáron Budapestre utazunk a gyerekklinikára, ahol megbeszéljük, milyen kezelések szükségesek. Itthon is kell majd tornáznunk. A műtét nem azt jelenti, hogy meggyógyultunk, egy esély egy új élethez. A professzor elmondta, hogy a gyógyulás mindenkinél más. Domi nagyon akar, ez látszik is rajta, ezért nagyon bízunk a sikerben. Én azért imádkozom, hogy egy év múlva az én kezemet fogva tudjon majd sétálni. Ennél nem is kívánhatok többet. Most olyan, mintha pici baba lenne, mindent elölről kell kezdenünk, tanulnunk. Ha karácsonykor a drágaságom totyog, az lesz a családnak a legszebb ajándék. Mi már látjuk az alagút végét, nagyon hálásak vagyunk mindenkinek, aki eddig fogta a kezünket, segített nekünk. Nélkülük nem lehetnénk itt. Vallásosak vagyunk, az első utam ma egy templomba vezet, hogy az Istennek is hálát adjak azért, hogy túléltük, itt vagyunk és hiszünk benne, hogy tovább gyógyulunk.

Fotó: Szendi Péter