Fontos tárgyak gyűjteménye a régi szergényi tanítólakásban

A szergényi önkormányzat 2011-ben pályázott, 2012-ben nyert azon a pályázaton, amely a helyi hagyományok megőrzését, életben tartását célozta. De a pályázat csak a keret, a munka dandárját a helyiek végezték el. Buzás Etelka tanító – aki egyébként a szüleit ápolta otthon – nagy odaadással állt a kezdeményezés élére: szórólapozott, kollégákat nyert meg az ügynek – és a szergényiek szintén az első szóra „belementek a játékba”: körülnéztek padláson, pincében, és mindent, amit találtak, szívesen a köz rendelkezésére bocsátottak. A 2012-es nyári falunapon pedig már a szergényi néprajzi-művelődéstörténeti gyűjtemény megnyitását ünnepelhették. Legalább 6-700 tárgy gyűlt össze a régi időkből (a múlt századfordulótól az ötvenes évekig tartó időszakból), amelyeket Buzás Etelka „hét-nyolc asszonytárs” hathatós közreműködésével tett rendbe: tisztított meg, hozott kiállítható állapotba. Ahogy ő mondja, „koncepciófélét” is megfogalmazott, és ebben a helyszín is a kezére játszott: a gazdag gyűjtemény az evangélikus egyházközség birtokában lévő régi tanítóház öt szobájában kapott helyet, és gyakorlatilag a szergényiek életének minden szegmensét megmutatja. Az épület a „genius loci” működése mellett például azért is a lehető legjobb hely a gyűjtemény számára, mert a bejáratnál még az eredeti beépített kemence, tűzhely fogadja a látogatót. Természetesen nem hiányozhat a bemutatóról az „iskolasarok”. A folytonosságot talán nem is lehet szebben megjeleníteni, mint így. Az 1958-as születésű tanító, Buzás Etelka régi iskolájából (az 1-4. osztály tanult akkor itt, összevonva) kerültek padok a kiállításra, ahol persze látható palatábla is, igazán a régi időkből.

A gyűjtemény általában évente egyszer, a nyári falunapon nyit ki, és mindig csodájára járnak a szergényiek: boldogan megmutatják a távolba szakadt családtagoknak, rokonoknak, ismerősöknek is. Elvégre minden, ami itt látható, személyesen az övék. (Év közben persze Etelka be-benéz, hogy leporolja az értékes-kedves tárgyakat, eltüntessen minden pókhálót.)

De a gyűjtemény nem csak a helyiek érdeklődésére tarthat számot: Buzás Etelka elhatározta, hogy bekapcsolódik a Kulturális Örökség Napjai programjába. A jó példát Tokorcs szolgáltatta, ahol ilyenkor ki szokta nyitni kapuit a település legöregebb háza, amely most is élő-lélegző épület: laknak benne. (Az idén éppen egészségügyi problémák akadályozzák a háziakat abban, hogy ismét részt vegyenek a programban.)

A szergényi kiállítóhely viszont szombaton és vasárnap (mindkét napon 10-től 17 óráig), ebben a formában most először ingyenesen várja a látogatókat. Az utolsó pillanatban szerencsére a regisztráció is sikerült, úgyhogy a Kulturális Örökség Napjai országos programjában is szerepel Szergény. Ahogy az ajánlóban olvasható:  a szergényi „Néprajzi Kiállítóhely épülete 1936-ban épült, tanítólakásként. A paraszti élet eszközeit és az élet színtereit bemutató kiállítás, enteriőrökkel, bútorokkal, a népviseletet bemutató babákkal, gyerekjátékokkal. A kemence és a tűzhely még eredeti. A kiállításon a látogató megismerkedhet az egykori mesterségek eszközeivel is: suszterszék és cipész szerszámok, szövőszék, bognár szerszámok, méhészeti eszközök. A 100 éve kitört I. világháborúra emlékezik a gyűjtemény időszaki kiállítása, a szergényi emberek relikviáiból. Kérésre a gyűjtemény vezetője szívesen bemutatja a falu I. világháborús emlékművét is.”

Buzás Etelka tehát minden érdeklődőt szeretettel vár a Kulturális Örökség Napjain. És ki tudja: egyszer talán folyamatos nyitva tartási ideje is lesz ennek az értékes gyűjteménynek, amelyben generációk ismerhetnek magukra. Nemrég például eljött megnézni a kiállítást Vincze Csaba építészmérnök, aki hajdan ebben az épületben lakott. Ahogy Buzás Etelka mondja: „Csaba bácsi édesanyja, Vincze Lajosné volt az én szergényi tanítónénim.”  Ugye, szép ez így?

Amit Szergényről tudni kell

Szergény, Vas megye legkeletibb települése, a Marcal mentén található. Északra a Kemeneshát (Cser) itt már egyre inkább lealacsonyodó, síkságba simuló lankái keretezik a határt, melyet némi erdőfoltokkal tarkított szántóföldek borítanak. 

A község határának jelentősebb, déli-keleti részét a Marcal melléke foglalja el, ahol a megművelt területek mellett réteket is találunk. Itt fogadja be a Marcal két kis mellékágát, a Kemenes lejtői felől folydogáló csekély vizű Börhend-patakot, és a túloldalon, a Bakonyalja irányából érkező Hajagost. Érdekes részlete a tájnak a Kemenesmagasi felé eső határrészen emelkedő alacsony dombcsoport, mely észrevehetően elkülönül a környező síkságtól. Ezek vulkanikus eredetűek, anyaguk bazalttufa. A lágy vonalú kis halmok tetejét részben erdők fedik, és egy - ma már felhagyott - kőbánya is található egyikük fennsíkján. 

A falu távol esik a forgalmasabb főutaktól, így megközelítése nem a legegyszerűbb. Celldömölk irányából a Vönöck-Kemenesmagasi útvonalon, majd ezután jobbra letérve érhetünk ide. Veszprém megyéből Nemesszalóknál kell lefordulni észak felé, így Vináron keresztül juthatunk a községbe. Legközelebbi vasúti megállóhely Vinár, kb 3-4 km-re. 

A falutól délnyugatra, a Marcal mentén található vizenyős terepből kiemelkedő száraz területről, a Szergényi-dombról jellegtelen őskori leletek kerültek a Savaria Múzeumba. Ugyanitt római kori településre (villára?) utaló edénytöredékeket is begyűjtöttek. A másik ilyen korú telepnyomról a községtől északnyugatra eső Taksi-dűlő, illetve Kőfejtő részről tudunk, ahol a kőből kirakott római kori forrásfoglalás ma is látható. 

A helység melletti révátkelőről már Károly Róbert király egy 1323-ban kelt oklevelében említés történt, a környéken elterülő kisnemesi birtokokat 1373-ban Nyéki Lőrinc fiai kapták meg. A falu neve először 1408-ban bukkan fel az iratokban, Zergyn néven. A 15. században a Garay család volt a birtokosa (a somlói váruradalom részeként), 1434-ben pedig már Kanizsai Lászlót említik tulajdonosként. Az uradalom sorsát osztva több birtokos kezén ment keresztül, 1495-ben Bakócz Tamás esztergomi érsek lett a földesura. 

A 16. században Ugod várának tartozéka volt. I. Ferdinánd 1528-ban adományozta Várallyai Horváth Jánosnak. Később birtokosai voltak a Nádasdyak, Balassák, majd az Erdődieké lett a jánosházai uradalom részeként. 

A törökök 1549-től hódoltatták, de folyamatosan csak Pápa eleste után adóztak. A 18. században jelentős számú zsidó kereskedő, kisiparos és bérlő telepedett itt le. A település határában folyó Marcalon egykor hajórév is működött a túlparton fekvő Vinárra. A község határában, a bevezetőben is említett vulkanikus halmokon a 19. századtól bazalttufát bányásztak. Egykori katolikus temploma helyén, amely a 17. század végén kőtornyos, kőszószékes és boltozott szentélyű volt, ma tűzoltószertár áll.