Hanem kép lesz belőle

Legutóbb a szombathelyi Weöres Sándor Színház Krúdy Klubjában tölthetett el vele egy estét a közönség. Eleven pasztellképei november 22-éig láthatók a színház aulájában.

Nem lehet eléggé hangsúlyozni a jelentőségét annak a kulturális vállalkozásnak, amely Miért szép? címmel vonul be a szombathelyi színház Thea-tér-történetébe. Minden Miért szép?-alkalomnak van egy képzőművész-vendége, az ő személyisége-pályája „vonzza be” aztán azokat a zeneműveket (Mérei Tamás csellóművész, a Savaria Szimfonikus Zenekar igazgatója tálalásában), irodalmi műveket (Jordán Tamás színművész, színházigazgató és Fűzfa Balázs irodalomtörténész előadásában, illetve értelmezésében), amely összművészeti élménnyé kerekítik ezeket az estéket. Sőt: mindig megjelenik a film is.

Oroszy Csaba képzőművész (vagy „összművész”) nem csak a Krúdy Klubban kérdezi a „fővendéget”: Kaczmarski Ágnes operatőr figyelmes, pontos tekintetének felügyelete mellett filmnetűdök is készülnek. Ezeknek a kisfilmeknek már csak a dokumentum-értékük felbecsülhetetlen, de ennél sokkal többről van szó. Önálló kis alkotásokról, amelyek humorban oldva, nagy könnyedséggel, mintegy észrevétlenül az épp bemutatandó művész munkamódszerének, habitusának legbelső zugaiba engednek bepillantást.

Oroszy Csaba mindig belülről kérdez, de úgy, hogy kérdéseivel nem zárja ki, inkább behívja ebbe a világba a laikus közönséget. Fölszabadító, megnyugtató és mindig újra levonható tanulság, hogy a művészetben (legyen szó bármely ágáról) a gondolat egészen konkrét problémákból, „szöszmötölésekből” születik meg. Ezt látjuk abban a kisfilmben is, amely a Miért szép?-sorozat nyolcadik estjén Horváth János festőművész nyomába eredt, szó szerint is.

De előbb – szokás szerint – kiállítás nyílik a színházi aulában, ezúttal Horváth János pasztellképeiből: a Hortobágy, az Őrség – és a város hangulataival. Oroszy Csaba mindenekelőtt „kezdetleges és öntörvényű János-tannal” áll elő. Hiszen egyfelől majd a kisfilmben is fölbukkan az ironikus utalás, hogy „ezzel a névvel” (tizenkettő egy tucat) hogyan is lehet művésszé válni. Hát lehet, Horváth János pályája, (márka)neve a példa.

Horváth János festőművész kiállítása a WSSZ galériában (Fotó: Horváth Csaba)

Szóval a János-tan, amelyben Oroszy Csaba híres Jánosok fölsorolásával támasztja alá a János név mágikus erejét: Apáczai-Csere János, Arany János, Bolyai János, Pilinszky János, Johannes Kepler, Johannes Brahms, Johann Wolfgang Goethe, John Lennon, Keresztelő Szent János, János apostol – és így tovább.

Horváth Jánosig – akinek alkotói módszerét a kolléga és tanítvány szerint a „szüntelen, jótékony figyelem” határozza meg: „A mai zajban szinte észrevehetetlen ez a kiemelkedő teljesítmény, amely minduntalan a fundamentumot és az elérendőt érinti egyszerre.” Mert „ha Szalafő, ha Hortobágy: Horváth János festőművész életgömbjének közepében állhatunk, hogy beavatódhassunk például a kiterjedés nélküli pont titkába is”.

A tárlatnyitó után – tényleg úgy, mint egy határátlépő beavatási szertartáson – a közönség a Krúdy Klubba vonul, hogy megismerkedhessen az aulában látott képek megszületésének titkaival. Legalábbis fontos titkokkal – mert a végső titok elmondhatatlan, kimondhatatlan úgyis. Oroszy Csaba első kérdése a filmben: hogy az utóbbi években vajon miért főleg pasztellkrétát használ a Mester. (Mindjárt jön a krétai kultúra, meg a mindenkori Minotaurusz legyőzése. A krétai királylány, vagyis az odaadó társ közreműkösésével.) Hát azért pasztellkréta, mert megdrágult a benzin. A Hortobágyra anno (negyedszázadon át) autóval járt vissza Horváth János, vitte magával a festőládát, állványt. Na most ez vonaton kivihetetlen.

A pasztellkréta meg (főleg, hogy ő a kis készletet szereti, nem a nagy tarkabarkaságot) nem foglal nagy helyet, egy dobozkában elfér; ahogy Oroszy Csaba megállapítja, „szent rendezetlenségben”. A papír ne legyen nagyon sima, se túl göcsörtös: időtálló, famentes. Következik a bűvösen egyszerű, fantasztikus segédeszköz bemutatása: kicsi keret, paszpartu, amelyet a szem elé emelve a határolt térben kipróbálható a kompozíció.

Kell hajlakk is: a rétegek – sötétre világos – fixálásához. Irány Szalafő, kezdődik a western. Horváth János azt mondja, nincs fantáziája a kitaláláshoz, a téma őt, a témát ő jártában-keltében találja meg. És itt egy olyan mondat következik – miközben Oroszy Csabával állnak a szalafői tájban, munkára készen, az üres, kemény lemezre kifeszített, fölcsíptetett papírral -, amelyet tanítani kellene, kifüggeszteni az időben. Íme, az élet és művészet kapcsolata és különbsége, Horváth János megfogalmazásában: „Azt rajzolom, amit látok, de mégse az lesz, ami ott van, hanem kép lesz belőle.”