Híresség a szomszédban - Sebestyén Ernőnek ma is virtuóz a játéka

A csendes kőszegi utcában emeletes kockaházak sorakoznak, majd egy nagyobb épület bukkan fel. Körötte sok a zöld, barátságos a táj.

– Talán nem is sejtik a szomszédok, hogy egy igazi híresség lakik itt – mondja kísérőm, a szombathelyi Takács László. Aki azután kezdett el hegedűn tanulni, majd zenélni már a hatodik iksz felett, miután eljutott egy Sebestyén-koncertre. – Egyszerűen nem bírtam felállni a székből, annyira megfogott, olyan csodálatos volt. Ma már ott tartok, hogy leckéket veszek a Mestertől a saját hangszeremen – árulja el László.

Nyílik a kapu, a házigazda és szép szőke, karcsú felesége siet elénk. A nappaliba invitálnak és megelevenedik a családi múlt.

– 1940. július 9-én születtem Budapesten, pontosabban a Ferencvárosban és a Baross utcában nőttem fel. Az én drága nagyanyám egy amazontermészetű, gyönyörű nő volt, aki egy napon összeveszett a férjével, a trencséni gróf Zay-jal. Magához ragadta a gyereket, majd egy csomó pénzzel elment Zayugrócról Budapestre. Ez a trencséni Zay már a középkortól nagyon „jól jegyzett” famíliának számított. Egy barátom közbenjárásával a levéltárból megkaptam a családi címert is, amit a testvérem lefestett. Aztán a nagymama Pesten a sok pénzzel és a gyerekkel hozzáment egy Sebestyén nevű úrhoz, így lettem aztán én is Sebestyén. De az én szegény drága apám egy megtört arisztokrata maradt egész életében. Az 1945 utáni rendszert is nehezen tudta csak elviselni. Az első három osztályt német nyelvű iskolában végezte, úgyhogy nagyon jól tudott németül. A mama, Pranger Karolin Kismartonban született, később azonban Bécsben nevelkedett. Részben arisztokrata család, részben császári szolgálatban álltak. Anyai ágon nagyapám testvére az Osztrák-Magyar Bank vezérigazgatója volt. Aláírása ott díszelgett a bankjegyeken. Még nekem is van belőle. Ő nem messze ide, Rohoncon van eltemetve – mesél látható élvezettel a művész, aki fiatalkori pályájára is kitér. Mi tagadás, küzdelmes volt, sok fiaskóval de a siker ígéretével. És ő sikerre vágyott.

– Nagyon fiatal voltam még, amikor megtörtént velem az első nagy szerencse. A francia származású zeneszerző és hegedűművész, Jean Martinon a Budapesti Filharmóniai Társaságnál dirigált koncertet. Szeretett volna a program elején egy Händel Concerto grossoban szólóhegedűt játszani, miközben dirigál, de a hegedűje nem érkezett meg időben. Ezért én felajánlottam neki a sajátomat. A próbák során megkérdezte, hogyan tudná meghálálni a szívességemet. Nekem az volt a kívánságom, hogy hallgasson meg. Így is történt. Ő a Royal Szállóban lakott. Megkértem az Operából egy kollégát a balettkarból, aki jól beszélt franciául, hogy jöjjön és segítsen nekem. Elmentünk hozzá és játszottam neki. Annyira el volt ragadtatva, hogy azt mondta, karriert csinál nekem. Akkor voltam 19 éves. Elsőként küldött egy szerződést Düsseldorfból, ahol zenekarával egy koncerten két hegedűversenyt, egy Bach- és egy Wieniavski művet kellett volna játszani. Elmentem az Interkoncert irodájába és letettem az asztalra a szerződést. Vártam az útlevelet, de hiába, nem kaptam meg, így le kellett mondani a koncertet. Martinon azonban még egy kísérletet tett, újból meghívott. És ekkor sem kaptam útlevelet! Erre már bementem az elvtársakhoz és megkérdeztem: miért? A válasz nem volt túl bonyolult: csak! Nos, ezzel az induló pályám komoly törést szenvedett, s azt hiszem ez örök és mély seb maradt – mondja Sebestyén Ernő, aki persze nem adta fel.

Otthonná lett az egykori Várkör panzió. Sebestyén Ernő (balról) és tanítványa, Takács László (Fotó: Kozma Gábor)

A hatvanas években aztán eljut Bécsbe, megismerik a nevét, a Sebestyén Vonósnégyes befut, hívják számos helyre. Miközben olyan barátokra, szakmai társakra tesz szert, mint Ferencsik János, Lorin Maazel, Sir Solti György, Kodály Zoltán vagy Leonard Bernstein. Az utóbbival kapcsolatban eszébe jut egy kis történet.

– Mondták róla, hogy vedelte a viszkit. Dehogy... Csak koncert után ivott egy poharacskával, amely viszont mindig ezüstből volt. Ennyi – teszi hozzá nevetve Ernő.

Aztán kissé elkomorul, amikor itthoni dolgairól kérdezem.

– Liszt-díjas hegedűművészként kényszerültem itthonról elmenni. Olyan helyzetet teremtett a Magyar Népköztársaság. Konkrétan: előírták, hogy a Berlinben márkában megkapott fizetésemet köteles vagyok forintra váltani, s csak a napidíjat tarthatom meg. Ugyan, kinek kellett forint az NSZK-ban? És már volt család, háztartás, meg kellett élnem. Ekkor történt a kényszerű állampolgársági csere, amit egyesek szerettek volna disszidálásként beállítani. A rendszerváltás után a müncheni Magyar Konzulátus megkeresett, és minden formalitás nélkül felajánlották a magyar állampolgárságot, mivel tudomásuk volt a velem történt igazságtalanságokról. Az ajánlatot örömmel elfogadtam, és nyugdíjazásom után Kőszegre költöztünk. Sok helyütt játszottam, közte a Szombathelyi Szimfonikusokkal is, vagy a kőszegi Lajtha Zenei Fesztiválon, ahol mesterkurzust is vezettem. Szóval dolgoztam és tanítottam itthon sokat és amikor 2010-ben elértem a 70 születésnapomat, számítottam némi elismerésre. De senki egy szót sem szólt... Nem vagyok könyöklő típus, de elgondolkodtam: mit ér nekem ezek után a magyar állampolgárság? – teszi fel a kérdést indulatosan a Mester, akinek valóban lenne hova mennie. Japánban 28 alkalommal lépett fel és 16 éven át vezette a berlini filharmonikusok kamarazenekarát úgy, hogy nem volt zenekari tag, de mégis az első széken ült. És mindkét országban megbecsülték, elismerték munkájáért.

Aztán ismét a zene jön. Mégpedig egy igen érdekes aspektusból. Sebestyén Ernő teljesen egyedi technikával bír. Ez sokakat lenyűgöz. S e technika birtokában ma is éppen olyan virtuóz a játéka, mint volt 20 évesen. Hogyan lehetséges ez? – kérdezem.

– Engem Kovács Dénes tanított. Ő mondta: a hegedűjátéknak is van játékszabálya. Úgy, mint a sakknak vagy minden más játéknak. Mindent megtanított nekem, ám amikor a tanítványait oktatta, nem láttam az ismert fogásokat. Miért? – kérdeztem tőle.

– Azért, mert nem akarok konkurenciát nevelni – válaszolta... Hogy ma még jól hegedülök, az annak köszönhető, hogy a tanultak alapján nem esik nehezemre, nem fáradok el. Ha például egy lassú zenét játszunk, másképp kell a vibrátót használni, mint egy gyors tétel esetében. Az életem során nagyon sok tapasztalatot szereztem a tanítást és a pedagógiát illetően. Most nem akarok a metodikában elmerülni, de a vibrátó fogalmát, amely az éneklésből fakad, már kisgyerekkorban meg kellene jól tanítani. Vagyis akkor, amikor a gyermek elkezd hegedülni.

Először muszáj megtanulni csuklóból egy lassú vibrátót, a gyors vibrátó aztán később magától adódik. Nagyon lényeges, hogy a vibrátó a csuklóból történjék. Hogy a művészi játékban egyfajta rossz feszültség ne alakuljon ki, azt egy jó tudatos metodikával kell megtanulni – fogalmaz.

Mint mondja, az Akadémián Kovács Dénes személyében kiváló tanárra, később barátra akadt. – Óriási hálával tartozom neki. Amit a hegedülésről elméletben tudok, azt mind tőle tanultam. Mikor 23 évesen diplomáztam, akkor Dénes ott ült a vizsgáztatók között mint elnök. A végén odajött hozzám és raccsolva mondta:

– Remek, gratulálok! Én meg mondtam neki: – Ne haragudj, de ha most megkérdezel, hogy ezt miként csináltam, elárulom, fogalmam sincs róla. A Jóisten adta tehetséget igyekeztem kihasználni.

Határon túl is a hazáért

Ki tudja, hány kötetet tenne ki azoknak a névsora, akik a rendszerváltás előtt az úgymond kapitalista, ellenséges nyugati országokban éltek, a hivatalos politika disszidenseknek, emigránsoknak tartotta őket. Ezen emberek közül a legtöbb a nem önként vállalt száműzetésben is a hazáját szolgálta. Közéjük tartozott Sebestyén Ernő hegedűművész is, aki a szakmai karrier okán kényszerült a Német Szövetségi Köztársaságban (NSZK) maradni. Ma már azt, hogy NSZK, is magyarázni kell, akkorát fordult a világ. Benne azokkal az emberekkel, akik közül a legtöbben visszatértek hazájukba, és sokan közülük most is aktívak. De vajon figyelünk-e eléggé rájuk? Túl a hivatalos eljárásokon, közte az állampolgárság visszaadásán, vajon érdemeik szerint részesülnek-e a társadalom elismeréséből? Igen, vághatnánk rá, hiszen azonnal beugrik például Puskás Ferenc sportoló neve, aki köré kultuszt épített a hivatalos politika. Ezt persze önmagában nem baj, ha másra is jut a megérdemelt fényből. De, sajnos, nem mindig van így. Ezért persze ne csupán, úgymond, az államot tegyük felelőssé, hiszen egy-egy visszatelepült sportoló, művész, alkotó, feltaláló, zenész – a sor folytatható – mostani munkásságára leginkább a szűkebb-tágabb környezete figyelhet fel. Sebestyén Ernő is azok közé tartozik, akik hiába várták eddig az elismerést, holott munkájukkal ezt bőven kiérdemelték. Olyan világhírű zenekar élén állt első hegedűsként, amely, könnyűzenei hasonlattal élve, Európa Rolling Stones-ának számított és számít ma is. Olyat alkotott, amely mára a világörökség közkincsei közé soroltatik. Vonósnégyese rengeteg embernek szerzett örömet és nem mellesleg országunknak is jelentős erkölcsi elismerést hozott.

De elég a méltatásból. Már csak azért is, mert a művész úr és még számos hazatelepült és ma is aktívan alkotó társa minden érdek nélkül vallja: a határon túl is a hazáért tett. És ez elvitathatatlan történelmi érdem.