Negyedik műszak - Hogyan kerül a festőecset egy targoncás kezébe?

Festőművész címén az emberek zömében barettsapkát viselő, különc figurákra gondolnak, akik elbújnak a zord világ elől az alkotószobájukba, hogy egy pohár édes bor társaságában vászonra vihessék mindazt, ami kedves nekik. De szerencsére ez csak sztereotípia. Mindig akadnak lelkes amatőrök, akik színesítik a palettát.

Bor Márton nem művész – nincs műhelye sem és sohasem tanult festészetet. A férfinak mégis ez a képzőművészeti ág a szenvedélye. Bár három műszakban dolgozik, ha hazaér, menten leül az asztalához, kizárja a külvilágot, és minta alapján elkezd alkotni
Fotó: Szendi Péter

Bor Márton sem tipikus művész. Bár már kiskorában is érdeklődött a rajzolás, a festészet iránt, az élet úgy hozta, hogy kétkezi munkából kell megélnie. Az utóbbi időben egy szombathelyi üzem targoncáinak volánja mögött ténykedik, három műszakban. Márton azonban mégis boldog, kiegyensúlyozott embernek vallja magát. Ebben komoly szerepe van annak, hogy felfedezett egy olyan hobbit, ami a kétkezi munkásokat ritkán csábítja el. Meglepő lehet ugyan, de a férfi a festészetben találta meg önmagát. Bár az amatőr művész a megfeszített munkatempó miatt csupán naponta pár órát tud élni a szenvedélyének, ennyi idő is elég neki, hogy megdolgoztassa a fantáziáját és levezesse a mindennapi stresszt. Hiszen – állítja – inkább ez, mint az alkohol.

Amint vége a műszaknak, sokaknak biztosan csupán az jár a fejében, hogy minél előbb hazaérjenek és lefekhessenek. Márton is sebtiben otthon akar lenni, de ő más okból: azért, hogy ecsetet ragadhasson. Amikor hazaér, nem számít, hogy milyen fáradt, azonnal elindul a „zuga” felé.

Mártonnak nincs alkotószobája. Az otthonos panellakásuk egyik szobájában várja őt türelmetlenül mindennap az asztala, amin pihennek a felszerelései – egy laptop, két aprócska állvány, festékpacás ecsetek, a paletta, no meg az olajfestékek és a hígító.

Márton éjszakára megy dolgozni, de mivel még csak a tizenegyet mutat az óra, elhatározza, hogy ecsetet ragad. Bekapcsolja a laptopját, majd felállítja az állványát, ráteszi a készülő alkotást és leül az asztalhoz. A festékei és az ecsetei az asztal fiókjában bujkálnak, de szép sorjában egyre több bukkan elő belőlük.

Az amatőr alkotó művészlélekként nem gondolkodik rendszerben, az eszközeit oda teszi, ahol éppen van nekik elég hely az asztalán. Ameddig a laptop betölt, Márton előveszi a palettáját, amely mindig szó szerint ott hever a lábai előtt.

Aztán előkeresi az interneten azt a képet, amelyet szeretne vászonra vinni, majd el is kezd festeni. Ezúttal egy vázában ékeskedő virágcsokrot ábrázoló csendéleten ténykedik.

- Kaposváron születtem, a festők városában, így nem csoda, ha már kisgyermekként is a rabja voltam a rajzolásnak - kezdi így története elmesélését Márton, majd egy pillanatra elhallgat. Éppen a vásznon ékeskedő finom porceláncsészére fest leheletnyi ívet.

Nem hiába koncentrál ennyire - ez a leendő alkotás fontos a számára, ugyanis ilyet festett a feleségének a 22. házassági évfordulójukra is. Gondolta, most még egyszer megpróbálja.

- Az egész általános iskolás koromban kezdődött - folytatja. - Sokszor nem az órára figyeltem, hanem csak merengtem ki az ablakon, főleg tavasszal, amikor rengeteg csodát vonultat fel a természet. Ha megláttam egy madarat, az rövidesen biztosan megjelent a tankönyveim lapjain. Bár emiatt a tanárok gyakran haragudtak meg rám, de legalább annyira elismertek, hogy sok művemet kitették a faliújságra - meséli az amatőr művész.

Bor Márton elsősorban az interneten böngészve vadászik ötletekre. Most éppen egy csendéleten dolgozik

Márton megházasodott és lett két gyermeke is. Az amatőr művész körülbelül húsz évvel ezelőtt aztán megint alkotni kezdett. - Az egyik akkori kollégám mondta nekem, hogy az otthonában készít faliképeket - ecseteli. - Elhatároztam, hogy én is ékesíteni fogom hasonlókkal az otthonomat. Főleg a gyermekeimnek festettem fantáziabeli tájakat és mesefigurákat temperával. Például oda, az egykori pelenkázóágy fölé - az amatőr művész a szoba egyik szegletére mutat, ahol persze már hűlt helye sincs az egykori bútordarabnak. Azóta ugyanis olyan sok esztendő elszállt, hogy sok vászon megfakult alatta, és a gyermekei is felcseperedtek már. - Az egyik legkedvesebb alkotásomat, egy kiscicát is ekkoriban készítettem el. A kislányom rajongott a macskákért, de akkoriban még nem engedtük, hogy állatot tartson. Ezért festettem neki egy cicát, hogy ha csak ilyen formában is, de mégis lehessen kedvence. Akkoriban főleg az vezérelt, hogy a műveimmel minél otthonosabbá tegyem az otthonunkat a gyermekeink számára, az anyagi lehetőségeinkhez mérten megpróbáltam őket a lehető legboldogabbá tenni ezekkel - nosztalgiázik kicsit Márton, akinek a legszebb, festészettel kapcsolatos emlékei ehhez az időszakhoz fűződnek.

Az amatőr művész még sokáig pusztán ilyen módon hódolt a szenvedélyének, a vászonra csupán körülbelül tíz éve tért át. Ez a váltás kezdetben viharos volt. - Egyszerűen nem éreztem méltónak magam arra, hogy vászonra fessek - vallja be Márton. - Azt gondoltam, hogy úgysem tudnék arra a felületre szép alkotásokat felvinni - ecseteli az amatőr művész, aki azonban hamar elkezdett bízni magában és onnantól kezdve le sem tudta tenni az ecsetet. Alig várta, hogy legyen egy kis szabadideje, amikor ismét alkothat. - Először a tengert festettem le - emlékezik vissza. - Nagyon szeretem a tengert, de sajnos még sohasem jutottam el oda. Gondoltam, ha már nem tudok el-utazni a tengerhez, ilyen módon, a vásznon valóra válthatom az álmom - az alkotó elmerül a gondolataiban. Azóta már letörölte azt a festményt.

Márton örök kedvencei a végtelennek tűnő, megannyi könnyedén kiszúrható szépséget és nehezen felfedezhető, titokzatos részletet ábrázoló tájképek. Kicsit pironkodva ugyan, de bevallotta, hogy ő nem igazán ismer komoly festőket. Somorácz Pálhoz viszont volt szerencséje. Amint Márton megtudta egykori munkahelyén, hogy a festőművész a kollégája lett, rögtön megbarátkozott vele. Az alkotók már akkor jól szót értettek egymással, az amatőr művész tanácsokat is kért tapasztaltabb kollégájától. - Ő javasolta nekem, hogy térjek át az olajra - meséli Márton. - Nagyon szerettem a temperát, mert gyorsan és könnyen szárad, de szívesen próbáltam ki az olajat is. Nagyon meg vagyok elégedve az olajjal, igaz, kicsit nehézkesen szárad és kissé szagos is, főleg a hígítója. Ezt én persze könnyedén elviselem, mint egy kompromisszumot, a családom azért néha panaszkodik kicsit, főleg a nyári melegben - az amatőr művész és a felesége egyszerre felnevetnek.

Bár Mártont már sok helyen elkapta az ihlet, manapság a legtöbb alkotását az internetről vadássza. - Akárhányszor felmegyek a világhálóra, mindig fellángol bennem az alkotói szenvedély, és elkap az érzés, hogy legszívesebben az összes tájképet megfesteném, ami csak kicsit is kedves a szememnek - mondja lelkesen az amatőr művész, akinek csupán két dolog szabhat határt: a kevéske szabadideje és az, hogy a vászon felülete is véges.

Amikor arról esik szó, hogy milyen célok fogalmazódtam meg Mártonban akkor, amikor felvitte az első ecsetvonást a vászonra, a családapa arckifejezése derűsről hirtelen komorabbra váltott. - Ez akkora dolog, hogy ki sem merem mondani. - Márton elpirul, majd erőt vesz magán. - Az volt az álmom, hogy egyszer talán majd ebből élhetek meg. Ez egy igazi csoda lenne, ha bekövetkezne, biztosan én lennék a legboldogabb ember - az amatőr művész sajnos már szinte teljesen letett erről a vágyáról, de így is elégedett, ugyanis megannyi tapasztalatot gyűjtött az évek során. Márton legnagyobb célja jelenleg az, hogy rendezhessen egy kiállítást. Azonban, tart attól, hogy - ahogy ő fogalmaz - szóba sem állnának vele. - Sok képem be sincs keretezve, amik meg igen, azok közül pedig a legtöbbnek én csináltam meg a keretét - mondja.

Bor Márton valamit mindenképpen tanácsol az embereknek: ha van olyan tevékenység, amit mindig is szívesen űztek volna, ne habozzanak! Még ha szembe is kell nézniük pár kompromisszummal, akkor is minél előbb kezdjenek el foglalkozni az álmaik hobbijával.

És végül is ez a lényeg.