Hírek

2014.08.01. 16:00

Két összeillő hang az Iseumban

„Két szerelmespár, mindig együtt jár...” Régen kuncogva így csúfolták a kisgyerekek a szerelmeseket. Pedig két szerelmespár – az kétszer két ember. Pont úgy, mint most az Iseumi Szabadtéri Játékokon. Van előbb Alfredo és Violetta; aztán jön Rómeó és Júlia. (Sőt: Rómeók és Júliák.)

Ölbei Lívia

Az első hétvége Alfredóé és Violettáé: ők a Traviata című Verdi-opera szépséges és tragikus szerelmespárja. Egy tenor, egy szoprán.

Alfredót Brickner Szabolcs énekli. Csütörtökön este próba előtt váltottunk szót, az Iseum mögött fölhúzott öltözősátornál, ahol a szederbokrot is meg lehet dézsmálni.

– Mit szól az Iseumhoz?

– Ez a helyszín önmagában gyönyörű, és kiválóan alkalmas még egy romantikus opera bemutatására is. Az sem baj, hogy az énekeseket mikroporttal ki kell hangosítani. Az Orange-i operafesztiválon láttam egy antik színház romjainál bemutatott Traviatát – világszínvonalú produkció volt.

– Kimondta a kulcsszót: romantikus. Azt olvastam, hogy ön romantikus alkatnak tartja magát, ezek szerint a Traviata közel áll a szívéhez.

– Nagyon közel áll: tenoroknak alapszerep – és mégis a legcsodálatosabbak egyike. Elég sokat is énekeltem már. mindenfelé, Frankfurttól Japánon át Budapestig, és mindig nagy örömmel csinálom. Nagyon muzikális opera – ami a két, illetve három főszereplőt illeti.

– Az operaénekesek nevét általában szerepekkel kötjük össze. Mennyire számít a partner?

– Mindig az idő dönti el, hogy kinek milyen szerep passzol a legjobban. Negyven év alatt nem derül ki még – ha világszínvonalon énekel valaki egy szerepet, akkor sem. El kell tölteni húsz-harminc évet a pályán, akkor lehet kimondani, hogy Pavarotti – Rodolfo, Marton Éva – Turandot és így tovább. Az viszont mindig nagyon számít, hogy kivel énekel az ember. Főleg egy olyan énekesnek, akinek fontos, hogy beleélje magát a szerepébe. Mi – Polli is, meg én is – szeretünk játszani. Nagyon örülök, hogy találkoztam vele. Jó, hogy egykorúak vagyunk körülbelül, ahogy az is fontos, hogy Foki – Anatolij Fokanov – pont abban a korban van, hogy az apám lehetne; én az ő fia. Mindez nagyon szerencsés így együtt.

– Ön diplomás klarinétművész is. A hangszerével most milyen viszonyban van?

– Pihen a polcon tíz éve. Annyira egész embert kíván az énekesi hivatás, hogy a klarinétot elengedtem. Ahhoz meg, hogy otthon csak úgy elővegyem, és belefújjak néhány hangot, túl komolyan műveltem én a klarinétot. Bár néha azért – nagyon ritkán, úgy három évente – azért leveszem a polcról.

Amíg Brickner Szabolccsal beszélgettünk, Pasztircsák Polina a sminkasztalnál ült. Valaki megkérdezi tőle, hogy van – úgyhogy ezzel kezdjük:

– Az egyik énekes lebetegszik, és megbetegíti a másikat. (gyöngyöző, selymes-bársonyos nevetés) Pont most megtörtént. Az a baj, hogy ilyenkor, az utolsó pillanatban már nem nagyon van mit tenni. Vírus szerintem, torokfájást okoz.

– Akkor ez most túlélési gyakorlat?

– Mindenféle tippeket kapok. Én most a C-vitaminra teszem föl az életemet. (És megint az a szép, gyöngyöző nevetés.)

– Ha már a sminkasztal mellől érkezett: a smink előadás előtt kellemes rituálé, szükséges rossz, segítség az átlényegüléshez?

– Hát, a helyzettől is függ. Most főleg azzal vagyok elfoglalva, hogy ne huzatban üljek. Egyébként általában nagyon szeretem a sminkelést, megnyugtató pillanatok ezek – amikor már csak arra koncentrálok, hogy most valaki mássá válok. Ehhez a smink hozzátartozik.

– Ha nem olvastam volna, hogy az édesanyja orosz, talán akkor is eszembe jut, hogy van önben valami „oroszos szépség”. Mennyire határozza meg ez az identitását?

– Ezeket a vonásokat magamban nem veszem észre, de tényleg gyakran hallom, hogy a hangomban is, a külsőmben is benne van az orosz lélek. És ezt örömmel veszem, mert nagyra tartom az orosz kultúrát. Viszont én Budapesten születtem – és nem mondhatom magam orosznak. Oroszországban nem vagyok orosz, Magyarországon nem vagyok teljesen magyar; fura dolog. Talán ez befolyásolja leginkább a személyiségemet: ez az értetlenség. (És újra a nevetés.)

– Traviatát már többször énekelt – de nem Brickner Szabolccsal.

– Viszont tavaly, amikor Japánban voltunk turnén, láttam őt a színpadon. Nagyon érzelmes, nagyon szép hang – örülök, hogy összekerültünk, mert azt gondolom, hogy jól illik egymáshoz az ő hangja és az enyém. Ez sok lehetőséget ad az embernek, megnyílnak új terek a szerepformálásban. Szeretek Szabival színpadon lenni.

– Az utóbbi időben sokat lehetett hallani arról, hogy miképpen maradhat eleven műfaj az opera. Ön szerint?

– Sokat gondolkodom ezen én is, és mindig arra jutok, hogy a zene – és az általa kiváltott érzelmek – átütő erejében bízhatunk. Ez az, ami ma is hatni tud a közönségre. Az persze fontos kérdés, hogy miképpen lehetséges újszerűen, konvencióktól mentesen ezeket az örök érzelmeket színpadra vinni. Sok múlik a rendezésen, és sok – talán a legtöbb – az előadón is.

– A 2009-es Genfi Nemzetközi Énekversenyen elért első helyezés – plusz a közönségdíj és három különdíj – mennyire befolyásolja az életét?

– Sok kaput nyitott meg, máig érzem a hatását. Olyan kapcsolatok szövődnek még ma is általa, amelyek nélküle nem lennének. Sokat jelent nekem maga a város is, a szakmai kapcsolatokon túl rengeteg barátot szereztem ott. Genf az életem része.

– A jövő évadban is sok feladat várja. Ha egyet kellene kiemelni, mit mondana?

– Mindig az új dolgok a legérdekesebbek. Most a Bajazzókra készülünk, Budapesten, az Operaházban lesz a bemutató szeptember végén, Neddát énekelem. Úgy érzem, nagyon jó kis rendezés lesz – egy svájci francia származású rendező jegyzi. Ha muszáj korban elhelyezni, akkor a színpadkép a 60-as évekbeli olasz filmek világát idézi. Hú, nagyon élvezem ezt a dolgot. Olaszországban is tanultam énekelni, imádom az olasz filmeket, nagyon át tudom érezni azt a hangulatot – úgyhogy erre tényleg nagyon készülök.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!