La Mancha lovagja itt, Kézről kézre ott - a WS Színházban

Első pillantásra a La Mancha lovagja és a Kézről kézre  - két könnyű szórakoztatás (és tulajdonképpen a másodikra is), de a helyzet mégsem ilyen egyszerű. A kulcsszó: a könyv, az írás. Silló Sándor a Tizenkét dühös ember színre vitelével  váltott rendezői jegyet a szombathelyi színházba, és a tavalyi kamaradráma után most leköltözött a nagyszínpadra: a La Mancha lovagja című Wassermann - Leigh - Darion-musicalt (zenés színművet) szintén  semmi nem köti a   Reginald Rose-darabhoz; ha csak az nem, hogy mindkettőnek van emblematikus filmes előzménye. Vagy az, hogy mindkét művet bizonyos  idealizmus   viszi győzelemre. A La Mancha lovagja-előadáshoz Silló Sándor kifordítom-befordítom forgószínpados díszletet tervezett, amely jól alkalmazható ebben  a színház a színházban mesevilágban.



Az inkvizíció börtönének éjsötétjéből  szépen-sejtelmesen megvilágított  festmény-kompozícióként tűnnek elő a szereplők (jelmez: Juhász Katalin):   a fönnálló rendet színházzal fricskázó, ezért büntetnivaló  Servantest  (aki aztán szélmalomharcos Don Quijoté-vá változik  az alkalmi  börtönszínházi előadásban) Szerémi Zoltán játssza; nagyon szépen. Minden moccanásában illik hozzá   hordóhasú Sancho Panzája: Szabó Tibor, akiből, mint tudjuk, ráadásul csak úgy folyik a dal. A megalázott és megszomorított AldonzaDulcinea szerepében Németh Judit csatlakozik hozzájuk.  Mozgalmasak a Krámer-koreográfiák, a helyükön vannak a szereplők (külön figyelmet érdemelnek a lovagot és Sanchót kísérő lovak!), játékosan szép a létrákból szerkesztett szélmalom, imádnivalók a bábos-vásári komédiás elrajzolások, dúdolható-ismerősek a dallamok. A világ csúnya, az álmok szépek  és ennyi egy estére bőven elég is. (Pont 40 éve, 1972-ben mutatta be a 25. Színház A búsképű lovag, Don Quijotede La Mancha szörnyűséges kalandjai és gyönyörűszép halála című előadást, Jordán Tamással a címszerepben: a  darabot Gyurkó László kifejezetten neki írta.



Azt az előadást  kellett és lehetett gondolatilag megfejteni, elemezni, most minden ilyesmi fölösleges volna.) Van viszont a La Mancha lovagja-előadásban valaki, akiről muszáj szót ejteni. Alberti Zsófi bizonyos Maritores szerepét kapta az éhenkórász börtönnépség soraiban, aztán amikor Servantes kellékesládájában megtalálja a szárnyakat, angyallá változik. Szépséges és jelentéssel teli a végig pont jól jelen lévő,  belülről jövő áhítat, ahogy Servantes kéziratát magához szorítva   drukkol Don   Quijoté-nak. Umberto Eco  írja, hogy Don Quijote valóra akarta váltani mindazt, amit a könyvekben (lovagregények) talált: meg akarta valósítani a könyvek világát. Innen van a jelenség  minden ellentmondása és tragikomikuma. Alberti Zsófi (a szövegkönyvben nem is létező) angyalfigurája erre a varázslatra irányítja a figyelmet: onnan kell, vagy inkább onnan jó nézni az előadást, ahonnan ő nézi.    

A könyv, az írott szöveg fontos szerepet kap az emeleti bohózatban is. A próza- és drámaíróként, műfordítóként ismert Hamvai Kornél azzal vágott bele élete első rendezésébe, hogy megmutatja nekünk (az általa fordított) Feydeau-t: úgy, ahogy van; vagyis valóra váltja a szöveget. Az elsőelőadásos rendező kezén szépen, pontosan  és a maga pőre kegyetlenségében  megmutatkozik a bohózati masinéria. Ripacséria nincs, finom és működő nyelvi játékok meg árnyalt alakítások vannak. Pedig itt a főszereplőt úgy hívják, hogy házasság (-törés), a többi: dramaturgiai funkció. A vicc az, hogy a bohózat úgy figurázza ki ezt az ősi polgári intézményt, hogy közben a védelmébe veszi. Elvégre különben hogyan is foroghatna tovább: körbe-körbe.