Lándzsarázó

Hál' istennek maradtunk Shakespeare-nél; még akkor is, ha a szintén klasszikussá vált magyar fordítások révén hajlamosak vagyunk az úgy angol, hogy univerzális drámaköltőt a legnagyobb magyar szerzők közé sorolni. Esetleg Vilmos megszólítással kedveskedünk neki, mint teszi a dramaturgok céhe, amikor évről évre átadja a Vilmos-díjat (egy üveg jóféle körtepálinkát) egy-egy arra érdemesnek ítélt pályakezdő drámaírónak. Mert minden színházi ember Shakespeare köpönyegéből bújt ki, még akkor is, ha nem. Ő rázza lándzsáját lankadatlanul, de egyáltalán nem fenyegetően: hahó, ilyen gazdag, fantasztikus, szép és elborzasztó az élet. Hacsak nem illúzió. Álom, szemfényvesztés. Varázs mint a színház. Mint Shakespeare maga, akinek hús-vér figurájáról, élettörténetéről olyan keveset tudunk. De mit is akarnánk tudni? Hogy vadat lőtt ott, ahol tilos volt vadászni? Hogy született három gyereke? Nem mindegy? Viszont magában hordja a világ valamennyi álmát. Kapkodni kár: mind elillan, mire kimondjuk, hogy jegybanki alapkamat . (Mohácsi János és/vagy István szíves közlése.) Inkább élni kellene.