Már lassan úgy jár a bedrogozott tinikért a mentő, mint a taxi - Szombathelyen a hétvégi bulikban van a legtöbb probléma

A megyei tisztifőorvos, dr. Stánitz Éva úgy tudja, hogy heti rendszerességgel fordul elő mentőszolgálati szinten és a sürgősségi betegellátás szintjén olyan rosszullét, amit a bevallás szerint dizájner drog okoz.

Illusztráció: Szendi Péter

- Ha valaki nem beteg, nincs rosszul tőle, például egy alkalmi droghasználó, az nem egészségügyi kérdés. Lehet, hogy valaki rendszeres droghasználó, de sosem lesz rosszul tőle, nem kerül be az egészségügyi ellátásba. A drogozás társadalmi jelenség. Az egészségfejlesztés sokat foglalkozik ezzel a kérdéssel. A kortársképző rendszer elmélete az, hogy a szert egyáltalán nem használók tanfolyamot végeznek, és segítenek a társaiknak - példamutatással, információkkal. Egyéni pszichológusi segítséget is lehet kérni, és létezik a Markusovszky kórháznak egy hivatalos drogambulanciája, ahova bárki fordulhat. A legfontosabb kérdés, hogy a családok észlelik-e, tudják-e kezelni a problémát. Nem elrettentéssel, megfélemlítéssel, de kellő szigorral és következetes véleményképviselettel, közösen a pedagógusokkal, pszihológussal, a baráti kör tagjaival vagy a szociális ellátóval, ha szükséges. A kortárs közösség a legfontosabb, nagyon nagy szerepük lehet a "lebeszélésben" az alkalmi droghasználóknál. A mi környezetünkben a hétvégi bulikban van a legtöbb probléma. Az ellátásra szorulónak megvan a betegútja - mondja a tisztifőorvos.

Zsoldos Andrea. Fotó: Archív/Ohr Tibor

Milyen az a rendszer, ahol érdemben tudnak a drogossal foglalkozni? Zsoldos Andreával beszélgetünk, aki mentálhigiénés szakember, addiktológiai konzultáns. Jelenleg Szombathelyen él, de korábbi munkájából adódóan egy másik megyében szerzett tapasztalatait hozza: az INDIT Közalapítvány TÜKÖR Somogy Megyei Drogambulancia és Kaposvári Szenvedélybetegek Nappali Ellátója, vagyis az integrált intézmények szakmai vezetője volt.

- Különböző módszereket kell alkalmazni attól függően, hogy milyen fokú a szerfogyasztás. Másképp kell hozzáállni ahhoz, aki még csak kipróbálta, ahhoz aki a „mézes heteknél" tart, vagy ahhoz, aki már függő. Egy bio-pszicho-szociális modellt kellene alkalmazni erre a jelenségre, mindhárom területen kellene beavatkozási pontokat létrehozni, mert komplex a probléma, komplex megoldást igényel. A „bio", vagyis az orvosi-egészségügyi beavatkozás megvan. Megvan a „pszicho" rész is, ahol a lélek felépülését segítik, életvezetési tanácsokat adnak. A „szociális" elem úgy lenne teljes, ha nemcsak az egyént látnánk a szenvedélybetegségben, hanem a családot is, hiszen a felelősség egyéni, de a függőség a család, a rendszer működésének hibájából adódik. Rendszerszinten kell, lehet beavatkozni. A különböző intézmények hálózatos együttműködésére volna szükség, ami a szenvedélybeteg számára átlátható és átjárható. Úgy könnyebben benne marad a kliens egy segítő programban, mintha neki magának kell a lehetőségeket felkutatnia. Dél-Dunántúlon jól működnek a konzultációs központok, ahol felmérik az egyént, és kifejezetten az ő problémájára mutatnak egy utat, delegálják őt a rendszer különböző pontjaira. Ez a lényege a hatékony segítségnyújtásnak: a problémafókuszú útmutatás, és hogy egy hálózatos rendszeren belül lehessen mozogni.

Van olyan, hogy valaki nem tud, nem akar leállni, akkor sem kell tétlenül ülni, mert az ártalomcsökkentés eszköze még szóba jöhet. Ennek célja, hogy ha már fogyasztó valaki, minél kevesebbet, minél kisebb ártalommal fogyasszon. Ehhez persze el kell fogadni, hogy a jelenség létezik. Nincs drogmentes társadalom. Nem lehet kizárólag jogilag – büntetéssel – megoldani, hogy ne legyen drogfogyasztás. Az addiktológiai szakma tudja: a tiltással a fiatalok által keresett dizájnerdrogok fejlődését lehet elérni, hiszen egy molekulaváltoztatással újra és újra olyan legális drogokat állítanak elő, ami nincs tiltva. Ezek nagyon veszélyesek, gyorsan leépítik az embert, a feketepiac pedig burjánzik, mert a dílerek és a szerek közt is az erősebb marad életben.

Zsoldos Andrea szerint azokat a helyeket kellene megcélozni, ahol a fiatalok megjelennek, oda szervezni programot szubkulturális jelleggel. A kultúrát nem lehet felülről rájuk nyomni. Ők már valamilyen pályán állnak, oda kellene menni hozzájuk. Hiányoznak azok a közösségi terek, ahol a fiatalok „elérhetők", ahol tényleges bizalmi kapcsolatok alakíthatók ki.