Mese a legendás körmendi cipőgyárról 100 képben - Megtalálja, egykor hol dolgozott?

Futótűzként terjedt a hír 13 évvel ezelőtt, eleinte sokan el sem hitték: végleg bezárja kapuit a körmendi cipőgyár. Hirtelen 370 dolgozó maradt munka nélkül. Azokat viselte meg legjobban a bezárás, ahol a szülők, nagyszülők, unokák is a gépek mellett álltak, márpedig voltak ilyen családok szép számmal. Aztán a város lassan kiheverte, hogy lakat került a gyár ajtajára. Aki tudott, nyugdíjba ment, a többiek pedig előbb-utóbb elhelyezkedtek máshol. A körmendiek azonban a gyárat nem felejtették el, hiszen az épületek, amelyek egykor a köröket – így hívták a különböző részlegeket  – rejtették, ma is állnak, de talán már nem sokáig. A hírek szerint szabadidőközpont lesz a mostani romos épületek helyén, az egykori gyár pedig most már tényleg eltűnik, végleg. Éppen ezért – még egyszer utoljára – végigjártuk az egykori legendás cipőgyárat.

Horváth Csaba 1969-től 2002-ig összesen 33 évet húzott le a cipőgyárban. Most 14 évvel azután, hogy utoljára lépett ki az akkor még működő gyár kapuján, vállalta, hogy végigkísér bennünket egykori munkahelyén. A természet előbb-utóbb visszaveszi azt, ami az övé. 13 év úgy tűnik, elég hozzá. A borostyán most szinte megfojtja a porta épületét. Ahol egykor a kürt hangjára százak tódultak ki és be, most alig tudnunk átvergődni,  úgy benőtték a fák és a bokrok az udvart. Első utunk a kismama-körbe vezet. Itt kismamák varrták össze géppel a cipők felső részét, csökkentett munkaidőben. Az elhagyatott épületben több mint egy évtizede talán senki sem járt. A gépek már régen eltűntek, semmi nem mutatja egykori funkcióját az épületnek. A csapok fölött írás: javítás alatt. Láthatóan erre már nem jutott idő.

Miközben átvágunk az egykor gépek zajától hangos termeken, megidéződik a múlt. – 17 évig voltam exportátadó csoportvezető, de előtte is és a rendszerváltást követően is a szabászaton dolgoztam. A munka nem volt nehéz, két hidraulikus kart kellett egyszerre meghúzni. Ha valaki belejött, akkor mehetett ki rágyújtani, amikor akart. A legjobban itt, a szabászaton lehetett keresni. Meg volt határozva, hogy mondjuk ötven pár felsőrészt kellett készíteni egy műszakban, de ha én csináltam hetvenet, annyival több pénzt is kaptam, volt tehát ösztönzés – meséli Horváth Csaba, miközben mutatja egykori munkahelyét az ablak előtt, ahol évtizedeket állt. – Jó helyem volt itt, és nem csak nekem, nagyon sok kollégámnak is. Aki megbecsülte magát, annak jó helye volt. Ahhoz, hogy valakit kirúgjanak, nagyon piszkos dolgot kellett csinálnia: lopni kellett, vagy berúgni. A főnök, az öreg Royski megcsinálta azt, hogy az udvaron vendégül látta az egész gyárat. A kapukat bezáratta, és addig senkinek sem szabadott elmenni, amíg volt étel és ital. Jó világ volt. A gyárban az üzemi balesetek nem voltak jellemzőek, egyedül talán a márkázó volt veszélyesebb, ha az ember itt elbambult, könnyen a csattogógép alá kerülhetett a keze.

Miközben haladunk át a körökön, idegenvezetőnk sorolja, hogy éppen hol járunk. Az említett szabászat épülete nem cipőgyárnak készült. '56-ban még hangárként üzemelt, és tankok álltak benne. Mikor a gyár született, akkor kapott falat az épület, akkor költöztek be a gépek is. A Batthyányak egykori istállójában volt az előkészítő, a dolgozók a most is látható márványitatók között dolgoztak. Az egykori levéltár márványoszlopait pedig betonnal öntötték körbe, hogy bírják a megnövekedett terhelést. Úgy látszik, a cipőgyári gépek nehezebbek voltak, mint a nemesi levelek. A sors fintora, hogy az egykori kastélyépület is siettette az üzem megszűnését. Azt beszélik, hogy a körmendi üzem felszámolását az ingatlan tulajdonjogi vitája is elősegítette, ugyanis a Batthyány-kastélyban levő terület egy bírósági döntés után újból a kincstár tulajdonába került. A bizonytalan tulajdonjogi helyzet miatt a gyárat üzemeltető cég nem vállalta az épület korszerűsítését. Azóta tudjuk, a szombathelyi üzem sem sokkal élte túl a körmendit. Pedig itt egykor az ország legjobb cipőgyára volt. Amit máshol nem tudtak megcsinálni, azt a Rába-parti kisvárosba küldték. Naponta több ezer pár cipőt ontott ki magából a gyár. – Nyáron a téli, télen a nyári cipők készültek. Hogy volt-e lopás a gyárban? Ki tudja, de hát annyi volt itt a cipő, mint a sár, azt meg ugyan ki nézte, hogy ki milyen cipőben megy ki a kapun. Pedig szúrópróbaszerű ellenőrzés az volt. Meg kellett nyomni egy gombot, és ha sípolt, meg kellett mutatni a táskát. Aztán ha az ember ezen túl jutott, már csak a kerékpárra kellett fölpattanni, persze ha az ember megtalálta a magáét a sok száz bicikli között. Ma áthatolhatatlan őserdő borítja az egykori tárolót is. – Szerettek itt dolgozni az emberek, ha összetalálkozok a régiekkel, mindig emlegetjük, bárcsak most is lenne még cipőgyár. Jó érzés visszagondolni... Az éremnek persze két oldala van. Van egy szép, meg egy másik, én csak a szépre emlékszem – mondja Horváth Csaba búcsúzóban.