Olthatatlan - Kulka János szabadságról, csöndről, munkáról

Kulka Jánosnak önálló estje is van a címmel: Ez a hely! itt épp az MSH-ban (Fotó: Horváth Csaba)

A szombathelyi Agora–sportház Dés-koncertje e-lőtt kérdeztük.

– Biztos unja már az újság-írókat, sokat zaklatják.

– Nem, sem egyik, sem másik: azt hiszem, kiviselkedtem magam a hazai a médiából. Néha föl is tűnik, hogy ennyire nem kelt visszhangot semmi. Volt egy időszak pár évvel ezelőtt, amikor tényleg túl sok is volt az érdeklődés. De biztos annyit kellemetlenkedtem, hogy talán mára beérett a gyümölcs.

– Nemrégiben a Tizenkét dühös ember-előadásban vendégeskedett a szombathelyi Weöres Sándor Színházban. Ahogy elnéztem a nyolcadik esküdt szerepében, arra gondoltam, hogy ritkán kerül ilyen harmóniába a szerep és a színész.

– Az egy olyan szerep, amilyen szeretnék lenni, de amilyen soha nem vagyok. Megvan bennem ugyanaz az igazságérzet, de nem vagyok annyira hajthatatlan – vagy kérlelhetetlen. Vagy sokkal hamarabb feladom a harcot, mint az a bizonyos nyolcadik esküdt. Imádtam játszatni a Nemzetiben, és örültem, hogy aztán itt Szombathelyen is volt belőle még néhány elő-adás. Igen, azt hiszem, pont ilyen szeretnék lenni: higgadt, nyugodt, okos, átgondolt, harcias – megharcolni mindig a saját igazamért.

– De hát ezt teszi, nem?

– Igyekszem...

– Ha szabad embert képzelek magam elé, önt látom.

– Jaj, de jó....! Ez a legtöbb, amit az ember elérhet.

- És ilyenkor arra is gondolok, hogy ez a szabadság hosszú évek alatt érlelődött – vagyis valahogy a folyamatot is látni vélem. Azért szabad, mert megvan a belső integritás – és már nem törődik semmivel, a szó jó értelmében.

– Igen, valami ilyesmi. Tulajdonképpen iszonyú butaság, amit mondani fogok, és rettenetesen nagyképűnek és idetlennek is hangzik: jó volna példát mutatni – hogy így is lehet élni; mindennel együtt és mindennek ellenére. És ha nagyon sok magyar állampolgár követné ezt az álláspontot, szerintem sokkal előbbre tartanánk. Aztán persze azon is sokat gondolkozom, hogy nyilván nekem sokkal könnyebb: nem kell például számtalan gyereket eltartanom. Persze van pár ember, akikért felelősnek érzem magam. De azért mégis könnyebben engedhetem meg magamnak, hogy szabad legyek – vagy szabadon véleményt nyilváníthassak bizonyos dolgokban. És ez nagyon jó érzés. Kérdezi, hogy zaklatnak-e. Egyáltalán nem zaklatnak: inkább valami furcsa csönd lett körülöttem. Nem keltek, bármit csinálok, különösebb érdeklődést. De talán ez is a normalitás jele. Hogy mindennek ellenére mégiscsak lesz ebből egy normális, megengedő, európai ország.

– Ha már a várakozás, a remény: a Nemzeti Színház után – ahonnan saját döntése alapján jött el –, a Katona József Színházba szerződött, ahol éppen Godot-ra várva-premier közeleg., és ezzel akár a kaposvári aranykor is megidéződhet. Most mire vár Vladimir és Estragon? Mire várunk?

– A híres Godot-előadást annak idején pont az odakerülésem előtt mutatta be a kaposvári színház. De Ascher Tamás most is részt vesz a munkában: az a különös helyzet adódott, hogy a Godot-t Zsámbéki-Ascher kettős rendezésben mutatjuk be. Nagyon jó munka, nehéz munka. Jó a Zsámbékival A nép ellensége után megint együttdolgozni. Kicsit olyan, mint Kaposváron: mintha visszamentem volna régi iskolámba. Nagyon remélem, hogy jó lesz a vége. Hogy ki Godot? Erre nem tudom a választ.

- És kicsoda Pozzo? Ezt a szerepet ön játssza.

– Zsámbéki elemzése szerint egy sértett primadonna. És ebben van valami, mert az egész habitusa a folyamatos sértettségben nyilvánul meg – „mi az, hogy nem tudják, hogy én ki vagyok” –, és nyilván ennek a habitusnak a bűnhődése az, ami Pozzót a második felvonásban éri: hogy vak, de végre talán tisztán látó ember lesz belőle.

– Gratulálok a díszpolgári címhez.

– Köszönöm szépen. Nagyon örültem neki, édesapám szülővárosa, Ipolyság – szlovák nevén Sahi – adományozta nekem. Egy nagyon szép délutánt töltöttünk ott, elvittem magammal édesanyámat, testvéremet, unokahúgomat.. Borkóstolóval ünnepeltük meg a díszpolgárságot.

– Ha már bor – mit főzött utoljára?

– Tegnap este, és egyáltalán nem paleolit ételt: olíva-olajas, fokhagymás spagettit főztem rengeteg parmezánnal – az volt a vacsorám.

– Mindjárt kezdődik a Dés-koncert. Egy ilyen estére hogyan kell készülni?

– Speciális helyzet a mai. Tulajdonképpen beugrás lesz, mert Cserhalmi György nem tudott eljönni, helyt kell állnom helyette a közös dalokban. A szólókat meg a duetteket Dés Laci vállalta. Úgyhogy elég izgalmas este lesz, próbáltam skálázni az autóban, átnézni a dalokat.

– Ha tíz év múlva úgy adódna, hogy megint szót válthatunk Szombathelyen – ahogy jó tíz éve is megtörtént –, hogyan szeretné látni magát akkor?

– Ezen is gondolkoztam most az autóban: hogy néha fáradtabb pillanataimban nem igazán tudom, meddig lehet ezt még ilyen tempóban csinálni. Nagyon sok, általam tisztelt és szeretett, nálam idősebb kollégámat láttam gyakran – azt nem mondom, hogy félni, de egyre nehezebben színpadra lépni. És elkezdett bennem is megjelenni ez a furcsa félelem. Most éppen azt gondolom, hogy adok még magamnak négy–öt évet, és aztán megpróbálok radikális módon változtatni. Túl sokat is dolgozom, nagyon nehezen mondok nemeket – szerencsére tényleg annyira jó, szép feladatot kapok, hogy nehéz ritkítani. De nem hiszem, hogy ezt a tempót sokáig lehet tartani. Vagy el kell fogadni, hogy az embernek ez a sorsa. Csak még mindig van bennem valami olthatatlan szabadságvágy, talán a gyerekkorból. Néha arra gondolok, hogy jó volna beülni az autóba és elindulni – mindent itthagyni. Még mindig nehezen fogadom el, hogy nekem ez a sorsom: reggel fölkelek, be a színházba, próbáról haza, vissza este. Néha azt érzem, hogy az élet gazdagabb vagy sokfélébb, mint amennyit én megélek belőle. Ami persze egyáltalán nem panasz, mert csodálatos esték jutnak nekem; de a stresszt nem tudom, meddig lehet bírni. Úgyhogy tíz év múlva szerintem – éppen mondjuk a Burgtheaterben fogok játszani, mert elvállaltam jókedvemben egy szerepet. Amikor erre megyek Bécsbe, majd megállok, és beszélgetünk.

– A Kunsthistorisches Museumban viszont már ezekben a hetekben többször föllép: egy író, egy kép, egy színész.

– Ez a „Ganymed goes Europe”-projekt, amely Wroclaw és Budapest után most ismét visszatért Bécsbe. Elmondhatatlanul nagy öröm volt a felkérés, hogy Esterházy Péter gyönyörű szövegét a Szépművészeti Múzeum után Bécsben is mondjam el, németül; burgtheateres kollégákkal, német, osztrák színészekkel.

– Németül megszólalni maga is szerep, nem?

– Hát persze, pontosan ez történik: ott állok, és mintha nem én lennék. Azt gondolom, hogy biztos német vagy osztrák színész vagyok. Nagyon nagy élmény.