Réthly Attila: Szeretnék örömmel színházat csinálni

Réthly Attila: "Szeretnék örömmel színházat csinálni – örömet okozni azoknak, akikkel dolgozom"

Az idén A félúton a Fórum felé című Sondheim-musical ritmusára menetelhetünk bele a Savaria Karneválba. Réthly Attilával a próbafolyamat kellős közepén váltottunk szót, a Weöres Sándor Színház árnyas- kellemes udvarán. Benn Kocsis Tamás koreográfus dolgozott a színészekkel – bizonyítva a régi tételt, hogy a könnyű műfaj nem könnyű egyáltalán.

– A karneválszínházi előadásoknak különös, valahogy „színháztörténeti” bájt ad, hogy nappali fényben játszódnak; a mai közmegegyezés szerint színházba inkább este megyünk.

– A színház természetétől nem idegen a játék nappali fényben, de óhatatlanul megalapozza a légkörét egy előadásnak. A színházban a varázslatot sokfajta úton-módon meg lehet teremteni, természetesen a legeslegfontosabb minden körülmények között a színészi játék. Bármiről le lehet mondani, de minimum egy ember kell, aki játszik, és egy, aki nézi. Akkor már színházról beszélünk. Minden más az emberi jelenlét után következik. Másképp hangszerelődik egy előadás, ha szabad térre készül, ráadásul még világítása sincs, vagyis a rendező nem vezetheti a néző figyelmét a fénnyel; drámai hangsúlyokat a fény segítségével nem hozhat létre. Ettől aztán bizonyos értelemben abban a természetes dimenzióban marad az előadás, amit csak színészi játékkal lehet megtölteni. Ez izgalmas dolog. És újdonság nekem, mert az elmúlt két évtizedben kifejezetten kerültem azt, hogy nyáron dolgozzam: úgy éltem meg, hogy a tartalmas színházi működéstől kicsit idegen, hogy az ember nyáron a tűző napon próbáljon. A kaposvári színház megszűnésével – illetve átalakulásával – viszont a szabadúszói pályára kellett lépnem, a megkereséseknek és a kihívásoknak pedig eleget kell tenni. Ahova hívnak, oda örömmel megyek, mert számítanak rám. Úgyhogy hosszú idő után ez a nyaram végig munkával telik. Itt, Szombathelyen áldásos a helyzet, mert egy légkondicionált színházban próbálhatjuk a darabot, már kész díszletben – és nem kell aszalódnunk a tűző napon, csak az utolsó öt napban megyünk ki a helyszínre.

– A nyári színház nálunk – tisztelet a kivételnek – nagyjából egyet jelent, legalábbis sokáig egyet jelentett a lazasággal, könnyedséggel. Valami olyasmivel, amit se az alkotóknak, se a közönségnek nem kell túl komolyan vennie.

– Ez így van, néhány kivételt leszámítva, de valamiért mégsem itthon, hanem tőlünk nyugatra, Európa más országaiban születnek a világszínvonalú nyári produkciók. A magyar színházkultúrában a nyári színházi előadásokhoz valóban kapcsolódik valami rossz szájíz, de Zsámbékon, Gyulán, Szegeden tradicionálisan komoly munka folyik nyáron is. Mindemellett érezni a változást is: a legkülönbözőbb helyeken jönnek létre produkciók, változóban van a színházi működés szerkezete, a színházművészet nyelve. Úgy tűnik, hogy a kőszínházi modellre épülő rögzült formák valahogy szeretnének gazdagodni, feloldódni egyéb irányú törekvésekben. Nálunk talán az a baj, hogy a kultúrára szánható – vagy osztható – pénz egyre fogy, ezért a kevés pénzért pedig egyre nagyobb küzdelem zajlik. Álom csupán, hogy mondjuk egy magyar utazó társulat hajóval körbejárhassa a tengert, és kikötőről kikötőre előadhassa a produkcióját, amely az Odüsszeusz-legenda köré épül. Mi sokkal inkább azt a fajta színházat ismerjük, amely fixen, pöffeszkedve áll valahol, különböző tereken, körutakon, parkokban – várva, hogy nap mint nap megérkezzen a közönség. Ma, a modern színházi törekvések alkotói felismerték, hogy egészen új kommunikációs csatornákon keresztül kell megszólítani a nézőt, olykor a legszokatlanabb helyeken.

– Azt mondta, hogy változóban van van a színház természete, hogy az áldott, átkozott magyar kőszínházi struktúra keretei is szétfeszülnek. Ehhez képest többször is indult igazgatói pályázaton. Miért?

– Meggyőződésem, hogy színházat pályázni csak együttgondolkodó csapattal lehet. Úgy éreztem, hogy képes vagyok magam köré szervezni nagyon tehetséges embereket. Így volt ez a kecskeméti pályázat, és így volt a székesfehérvári pályázat idején is. A kecskeméti volt ebben a tekintetben a forradalmibb pályázat, mert akkor nagy vehemenciával igyekeztünk képviselni, hogy a hagyományos kőszínházi struktúra megújítható. Talán éppen a vehemenciánk riaszthatta el a döntéshozókat: hogy vajon képesek leszünk-e mindazt megvalósítani, amit ígérünk; és nem beszélünk-e mellé – vagy éppen túl sokat – valamiről, ami a város, a fenntartó számára túl sok kockázattal jár. Amikor megpályáztuk a székesfehérvári színházat, szintén úgy éreztük, hogy bele tudunk érvényesen szólni abba, ami ma a magyar színházkultúrában történik, több volt a tapasztalatunk is. A fenntartó számára érzékeny pont a költségvetés, és mert a pénz egyre kevesebb, átkerül a hangsúly az egyéb forrásokra, a források hatékony működtetésére; a művészi, illetve színházesztétikai koncepció sokszor kevésbé tűnik fontosnak. Székesfehérváron egyébként azzal találkoztam, hogy a fenntartó komolyan gondolja: a pénzért, amit beletesz, szeretne minőségi színházat kapni. Úgy tűnt, a döntéshozók szeretik is a mi elképzeléseinket, aztán olyan tárgyalóasztaloknál, ahova mi már nem tudunk odaülni, más döntés született.

– Székesfehérváron akkor talán mégis a színházi tapasztalat nyert. Gyakran halljuk, hogy a színházi szakmában nem történt meg a generációváltás. – Úgy gondolom, hogy alapvetően az előttünk járó színházi generációk bűne, hogy ez így alakult. Komoly színházi tehetségek mellett ment el az egész pálya. Ráadásul megoldhatatlan, megválaszolhatatlan helyzetek elé állítja a generációm nagy részét az, ami ma a színházi világban zajlik, miszerint itt valakik valakiken bizonyos vélt vagy valós sérelmeket meg akarnak torolni, és ezért helycserés támadással mindent felborítanak. Nehéz ilyen körülmények között létezni.

– Rendezőként Székely Gábor- osztályban diplomázott 2000-ben, pályája első másfél évtizede Kaposvárhoz köti, ez pedig meghatározó útravaló. – Semmi mást nem tanultam az egyetemen – aztán Kaposváron –, mint hogy a világról gazdagon és tartalmasan gondolkodjam, és ennek semmifajta politikai aspektusa nem volt. Azt gondolom, hogy egy színháznak kritikusnak kell lennie, élesen kell kérdeznie. Azt azonban nem gondolom, hogy egy színháznak politizálnia kellene. Nekem az a benyomásom, hogy valójában ezt soha nem is csináltam: sem a színházban, sem a kaposvári egyetemen, ahol a kollégáimmal osztályokat indítottunk. De az aktuálpolitika most annyira átitat mindent, hogy lassan elveszítjük a legfontosabbat, a játék örömét. Ezzel pedig szerintem az a fajta szakmai objektivitás is kikerül a színházból, aminek alapján a produkcióknak a valós értékét mérve volna lehetséges beszélni arról, amiről egy alkotóközösség éppen beszélni akar.

– Létezni nehéz, létezni muszáj. Hogyan?

– Szeretnék színházat örömmel csinálni. Örömet okozni annak az alkotóközösségnek, amellyel éppen dolgozom, örömet okozni a nézőnek. Mostanában bohózatokat, komédiákat, zenés produkciókat rendezek. Feydeaut és kortárs magyar drámát – amit mindig nehéz bemutatni Magyarországon, mert nehéz elfogadtatni az újat. És lám, 60-as évekbeli Broadwaymusicalt: A félúton a Fórum felé római kori parafrázis, tele örömmel, a játék örömével – és komoly szakmai kihívásokkal, amelyeknek nem könnyű megfelelni. Valahogy így igyekszem átvészelni ezt az időszakot. Legfőképp nevetéssel.