Rigó Jancsi igazi története

Párizsban történt 1896-ban a Payard étteremben (és nem az Alhambra szállodában, ahogy a sokan tudni vélik.) Az asztalnál a belga Caraman-Chimay herceg (kitűnő tőrvívó olimpikon) vacsorázott fiatal feleségével, a michigani acélkirály lányával, Clara Warddal. A talpalávalót a híres kaposvári Barcza József (művésznevén Szimpli-ciusz) bandája húzta és a prímás veje épp az asszony fülébe bazsevált, amikor váratlanul kialudt a villany. Volt egy apró sikoly, talán egy kristálypohár is eltörött, Slajmi bőgőzött tovább rendületlen, ám mire újra fényárban úszott a terem, addigra elvégeztetett. A szép hercegnő belenézett Rigó Jancsi tüzes, fekete szemébe és elfelejtette arisztokrata urát, két gyermekét. Pedig Jancsi maga is nős volt (1882-ben vette feleségül a prímás lányát, Barcza Mariskát), meg ragyás is kicsit, amellett félszeg, alacsony növésű. De hát ki tudna a szív szavának (meg a tremolók csábításának) ellenállni? Clara Ward különös borzongásként élte meg az egzotikus kalandot, s a századvég divatos feminista szabatosságában tetszelgett. A korabeli sajtó pedig felfedezte az első celeb házaspárt: „Chimay hercegnő Stradivárit vásárolt Rigó Jancsinak", „Tízezer forintot ígértek Barcza Mariskának, ha elválik az urától!" Egész Európa szegény Chimay hercegen röhögött. Heltai Jenő még verset is fabrikált róla: „Hogy ingatag az asszony /Megmondta Rigoletto/Az én megszégyenítőm/,/A cigány Rigó lett, Ó"

A prímás és a hercegnő regényes szerelme szenzáció lett, megfestette Toulouse-Lautrec, megrajzolták a karikaturisták, a hercegnő (mint csábító Vénusz) testhez álló dresszekbe öltözve pózolt a Moulin Rouge és a Folies Bergere színpadán, merész képeslapjait a prűd II. Vilmos német császár betiltatta. Az eset akkora port kavart, hogy még Mikszáth Országos Hírlapja is tudósított a válásról. Mintha Győzike elcsábította volna Diana hercegnőt.

A prímás és a hercegnő regényes szerelme szenzáció lett, megfestette Toulouse-Lautrec, megrajzolták a karikaturisták.

A hercegnő (mint csábító Vénusz) testhez álló dresszekbe öltözve pózolt a Moulin Rouge és a Folies Bergere színpadán.

A sütemény pedig híres lett, és máig él és népszerű - és ez a lényeg. Fotó: Vinkó József

Hírnevük még 1905-ös budapesti látogatásuk alkalmával is töretlen volt. A Rémy hotelben szálltak meg (a mai Hotel Nemzetiben a Blaha Lujza téren), a rajongók majdnem betörték az étterem kirakatát, a rendőrkapitánynak lovas rendőröket kellett kivezényelnie. Pedig ekkor már szinte semmi közük nem volt egymáshoz. A pénztelenség, a hűtlenségek, a folyamatos veszekedések megmérgezték életüket. Nem sokkal később Clara Nápolyban meg is szökött egy olasz portással. Rigó János elzüllötten, nyomorult körülmények között halt meg 1927-ben. A manhatteni Kensico temetőben nyugszik. Beszélték, hogy élete utolsó hónapjaiban lepukkadt New York-i lebujokban magyar nótákat játszott Stradiváriján. (Nem volt semmiféle „ördöghegedű", ha lett volna, már rég elzálogosította volna.)

Sorsa a gasztronómia hatalmát példázza. Rigó Jancsi nevét nem virtuóz hegedűjátéka, botrányos szerelmi kalandjai őrizték meg az utókornak, hanem egy sütemény. Ráadásul ezt a desszertet még csak nem is ő készítette, mint Dobos C. József a tortát, Rákóczi János mestercukrász a túróst, vagy Gundel Károly a palacsintát.

Még az sem biztos, hogy ő rendelte volna cukrász ismerősétől akár Párizsban, akár a Rémy szállóban, ahol annak idején ezekkel a legendássá vált szavakkal nyújtotta volna át szerelmének: „Kóstold meg, ez olyan barna, mint az én bőröm, és olyan édes, mint a te szíved". Ez persze már inkább a giccs kategóriája. A rigójancsi feltehetően egy ismeretlen pesti cukrász találmánya, aki volt annyira leleményes, hogy a korabeli hisztériát kihasználva a Rigó Jancsi mítosszal népszerűsítette habos-tejszínes-csokoládés édességét. Még az sem biztos, hogy egyáltalán megmutatta a hegedűsnek. Viszont a tétel újra igazolódott: senki sem igazán halhatatlan addig, amíg nem neveztek el róla egy ételt.

Az már csak hab a tortán, hogy a történet többi szereplőjét is megörökíti egy-egy étel. A hercegről tojást (Oeufs a la Chimay), a hercegnőről kappant neveztek el.

Bár, ha szigorúan vesszük, akkor a Poularde Chimay Clara módra inkább tyúkot jelent, mint kappant. Egy vén tyúkot.