Ünnep előtti provokációk – karácsonyi könyvajánló Vas megyéből

Régimódi történet lesz ez. Mintha a 100 éves könyvszekrényhez ódákat zengő, élhetetlen Csehov-hősök lennénk, akik még úgy tudják, hogy a könyv otthont és tapintható biztonságot jelent. Akkor is, ha minden jó könyv időtlen idők óta kikezd, elbizonytalanít, provokál. Várjunk csak: lehetséges, hogy nem is lesz régimódi ez a történet?

Az „animás” Prieger Zsolt december 17-én könyvbemutatóra érkezik szülővárosába, a BDK-ba. A vele készült személyes és szabálytalan beszélgetésekből a (provokatív) életút is kirajzolódik

ISTEN BOHÓCAI. Honnan lehet biztosan tudni, hogy visszavonhatatlanul közeledik a karácsony? Ünnepi kirakatok tűnnek? Langyos. Kivilágítják a főtereket? Melegszik. Könyvcsomag érkezik Kamarás Istvántól? Forró! Megvan. Kamarás István olvasás- és vallásszociológus, valamint sikeres szépíró megátalkodottan hisz a józan ész erejében és a párbeszéd működőképességében. Talán ezért írja tündéri (és sajnos olykor fantasztikusnak tűnő) történeteit. Legújabb könyve (az se véletlen, hogy már a napsárga borító láttán mosolyogni kell) a Ferenc pápa-legendárium címet viseli. De mit jelent az OJD a szerző neve mögött? Ferenc pápának is tetszik, az biztos (ha titokban már nem kérte a felvételét). Az OJD annyit tesz, hogy Ordo Joculatorum Dei, vagyis Isten Bohócainak Rendje. Tagjai között vannak egyháziak és világiak, az a lényeg, hogy ide felvételt nyerni csak olyan személyeknek lehetséges, akiket nyitottság, kreativitás, a rácsodálkozás képessége és derű jellemez. A kötethez Fabiny Tamás evangélikus püspök írt bevezető nyilatkozatot, amelyben tételesen alátámasztja, hogy a Ferenc pápa-legendárium színtiszta provokáció. Például ezért: „Provokációnak tartom a szent család olyan - megengedem, fikciós - bemutatását, hogy Juszuf, Marjam és Iszá néven a Földközi-tengeren át Európába érkező menekültek lennének.” Meg ezért: „Provokáció a pápai keresztút olyan bemutatása, hogy a Colosseumban Júdás is viheti a keresztet, a menetben pedig ott van Piszkos Fred, a kapitány.” Aztán a Bibliára hivatkozva felfedi a provokáció szó eredeti jelentését: buzdítás. És azt mondja, hogy „az igazán nagy provokátor a Názáreti volt.” Megtisztító, boldogító, elkeserítő olvasmány.

Szép és jókedvű provokáció

LAUROSZ, A RÓZSA NEVE. Azt már régóta tudjuk, hogy a nagy orosz irodalom nélkül a világirodalom (vagy mi) ma sem létezhet. Dosztojevszkij, Tolsztoj, Csehov nemhogy távolodnának, inkább közelednek az időben. De a kortárs orosz irodalmat (keleti nyitás ide vagy oda) szintén érdemes szemmel tartani, és nem csak azért, mert a mai orosz szerzőknek a maguk módján szintén számot kell vetniük a „nagy orosz irodalom” óriásaival. (Vagyis a kortárs orosz irodalom által a klasszikusokhoz is közelebb juthatunk.) Jevgenyij Vodolazkin Laurosz című „nem történelmi regénye” ráadásul éppen az orosz(os) témák egyik legnagyobbját, legrejtélyesebbikét göngyölíti tovább: a 15. században valahol Oroszországban él egy különleges képességekkel megáldott-megvert orvos, Arszenyij, aki meggyógyítja a pestisben szenvedőket, és akin már nem tud segíteni, legalább utolsó útjára elkíséri: hogy nyugalmat leljen. Csak ő maga nem lel nyugalmat: Arszenyijnek bűne van. Szent zarándokká, aztán remetévé lényegül (mintha Dosztojevszkij köpönyegéből bújt volna ki). Dosztojevszkijt visszhangozza a fülszövegben elejtett két szó is: irgalom, könyörület. Ránk fér: ha van, egyre több lesz, több lehet belőle. Közben fölsejlik az időtlen, talán sosem volt időben - a regény lapjain - az örök szerelem.

Kortárs, orosz és izgalmas

GYÖNGYFŰZŐK TÁRSASÁGA. Hát igen, az örök szerelem, egy olyan korszakból, amely nem létezett talán sosem. De a szerelem tényleg örök: az írás szerelme. És akkor elérkezhet az a tavaszias decemberi este, amikor alig férünk el a szombathelyi kávézóban, ahol mintha a Kerek Asztal Lovagjai jöttek volna össze, föltétlenül valami titkos és szép ügy érdekében. Könyvbemutatón vagyunk: Fodor Sándor hömpölygő blogfolyamából kiemelt néhány írást - és tetszetős kötetbe rendezte. Vagy talán helyesebb blogtengert mondani, hiszen az est házigazdája, Komáromi Ákos bravúrosan összefűzött igazgyöngyöknek aposztrofálja ezeket az írásokat, igazgyöngy pedig a tengerek mélyén terem. Tenger vagy folyó - az a legvalószínűbb, hogy pont a Rába, Körmendnél -, viszont mindenképpen „Stég”, ahol az ember megpihen, sütkérezik egy kicsit. (Vagy, hogy stílszerűek legyünk: „kicsikét”.) Csillogó, formás gyöngysorrá lesz maga az est is, hiszen Komáromi Ákos (a kérdező) és Fodor Sándor (a válaszadó) olyan összeszokottan fűzik a szót - sokszor félszavakat, mert azokból is értik egymást -, mintha máig naponta találkoznának. Pedig a Stég-kötet finom szövegei arról szólnak, hogy egyszer elmegyünk.

A Stégen elmorfondírozhatunk

AZ EURÓPAI SZELLEM NYOMÁBAN. Sz. Tóth Gyula például az európai szellem nyomába eredt Egy franciatanár irodalmi kalandjai című új - kétnyelvű! - kötetében, amely nem csak azért tarthat számot az érdeklődésünkre, mert a Nyugat-magyarországi Egyetemen működő Savaria University Press gondozásában jelent meg, franciás könnyedséggel. A borítón a francia impresszionizmus egyik emblematikus festményének elvarázsolt és elvarázsoló részlete: Tó tavirózsákkal, jegyzi Claude Monet. Ilyenkor rögtön elkezdhetünk gyanakodni, hogy ez a képrészlet nem pusztán tündéri fényekben irizáló szépsége miatt került ide, hanem valami másért is. Mondjuk azért, mert Sz. Tóth Gyula irodalmi kalandjai során szerzett benyomásait, impresszióit osztja meg velünk a tavirózsáktól átölelt lapokon. És persze az impresszióknál többet is: mélyreható elemzéseket. Francia hatásokról a magyar irodalomban, műfordításokról (hogyan hangzik Kosztolányi Hajnali részegsége franciául?). A kalandozásokat pedig szó szerint kell venni: a kötet „A 12 legszebb magyar vers” program nyomán jöhetett létre: 12 nagy vers, 12 helyszín, az ihlet feltételezett forrásvidéke. Jó utazást!

Franciás irodalmi impressziók

MAGDUS ÉNEKEL, MAGDUS ÍR, MAGDUS RAJZOL, MAGDUS AD. És még számtalan dologgal foglalkozik, például nevetni is nagyon szeret a barátnőivel. A gencsapáti gimnazista, Tóth Magdolna - a gyerekkorból a kamaszkoron át a felnőttség felé - eddig többnyire énekhangjával bűvölte el a közönséget, nagy sikerrel szerepelt népdalversenyeken, de más típusú tehetségkutatón is. Most könyvet írt, Az odaadás címmel. Műfaji meghatározása szerint „csöppkaland”, minden fejezet egy-egy csöpp, és sok csöpp akár tengerré is változhat. Viszont minden egyes csöppnek megvan a maga története, minden egyes csöpp a szeretettől lesz az, ami (valahogy talán úgy, mint a kis herceg rózsája, amely olyan, mint a többi, de aki gondozza, bánik vele, ezer közül is fölismeri.) Szóval Csöppfalva lakói közé csöppenünk, ha kezünkbe veszünk a szombathelyi Szülőföld Kiadó által megjelentetett kötetet. Csöppfalván pedig mindig történik valami. Az ifjú szerző - és illusztrátor, hiszen saját rajzai díszítik a könyvet - a prológusban azt mondja, hogy „az odaadás a boldogság”. Érdemes megfontolni.

Egy gimnazista Gencsapátiból

MÉGIS MEGÉRKEZEM. Az a szép az egészben, hogy bizonyos értelemben már meg is érkezett: első kötetével bejelentkezett a magyar irodalomba. Bödecs László 1988-ban született Szombathelyen, 2007 óta Budapesten él. 2014-ben diplomázott az ELTE magyar irodalom és nyelvészet mesterszakán. Semmi zsoltár című kötetét a Fiatal Írók Szövetsége és az egyetem közösen adta ki. A FISz Könyvek sorában ez a 69., az Apokrif Könyvek-sorozatban ez a 2. kötet. Apokrif - a szónak mennyi jelentése van. Titkos, kánonon kívüli. Az irodalomban Pilinszky írta ki rá, hogy „foglalt”. Bödecs László egyik erőssége éppen abban áll, hogy szép és komoly - csak látszólag könnyed - játékba hívja a nagyokat. „Néha még reménykedem. / Hogy valahogy, megmagyarázhatatlan / módon mégis megérkezem”, írja A következő vonatig című versében. (Amelynek legeslegmélyén talán éppen egy-egy szombathelyi utazás rejlik). De hát már meg is érkezett: első könyvével kopogtat a kánon ajtaján.

Az első kötettel beköszönt

VALAMI NAGY-NAGY TÜZET KÉNE RAKNI. Volt idő, amikor (nem irodalmi szempontok szerint) ki akarták ebrudalni a kánonból. Esetleg a szobrát eltávolítani a Duna-partról. Nem sikerült. Újraolvani pedig - irodalomtudósként vagy egyszerűen csak olvasóként - úgysem lehet elégszer. A Savaria University Press most abból a konferenciának az előadásaiból jelentetett meg kötetet, amelyet József Attila 101. születésnapja alkalmából rendeztek meg a Nyugat-magyarországi Egyetem szombathelyi pedagógusképző karán. A cím és borítón idézett vers mindent elmond: „a költő sose lódít”. És: „Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, hogy melegednének az emberek.” A kötetben pedig arról is szó van, hogy a költő miképpen élhet tovább: éltetik például a slammerek.

József Attila itt van, akkor is

AZ A HÁROM ÉV. Ottlikot pedig élteti tovább maga ez a vidék: Kőszeg és környéke, végig a szombathelyi országúton. Katonai alreáliskolás diákként három évet töltött a határszéli városban a szerző, ebből született meg az Iskola a határon című nagy nagyregény. A mágikus három évnek kellett eltelnie ahhoz is, hogy az Ottlik első évszázada című SUP-kötet megjelenjen. Pont három évvel a 2012-es centenáriumi kőszegi Ottlik-konferencia, szoboravatás, valamint a Buda-regény 20. születésnapját ünneplő tudományos tanácskozás után. És ha már a számok mágiája: ez a harmadik kötet az Ottlik-könyvtár sorozatban. Ottliktól persze azt is tudjuk, hogy az a három (kőszegi) év nem múlt el, hanem VAN.

Ez a doboz Kőszegen is járt, Ottlik személyes hagyatékából