Végnapjait éli a híres csárda

A Hegyaljai Szarvas Csárda az 1760-as években épült. Forgalmas helyen áll, mindig is közkedvelt találkozási pont volt. Nemcsak a pihenni és enni vágyókat várták itt tárt karokkal, hanem egykor nagy mulatságokat, táncesteket is tartottak a vadgesztenyefák alatt. Mindez azonban a múltba vész, a fejlődésnek nem lehet az útjába állni. A vendégfogadó pedig szó szerint útban van az útfejlesztéseknél. A 86-os főút Nádasdot elkerülő szakaszának építésekor három nyomvonal is szóba került, kettő az élővilágot veszélyeztette volna, a harmadik a műemlék épület elbontásával járt volna. Ez utóbbi mellett döntöttek a kivitelezők.

Horváth Sándor tulajdonos a lebontásra ítélt étteremben. Fotó: Szendi Péter

Horváth Sándor, a csárda tulajdonosa ma is értetlenül áll a történtek előtt, bár már minden eldőlt, mégsem tudja elhinni, hogy mindez megtörténhetett. 1965-ben katonaként tért be először a fogadóba, s már akkor megtetszett neki a hely. Az élet azonban úgy hozta, hogy kénytelen volt venni a betyárbatyut, s Budapesten keresni a megélhetést. Megtalálta a számításait, mind magánéleti, mind szakmai szempontból. Fuvarozócéget alapított, s munkamoráljának köszönhetően anyagi biztonságot teremtett a családjának.

– 1988-ban vásároltam meg a csárdát – mondja a tulajdonos. – Az eltelt idő alatt a második otthonunkká vált, s nemcsak nekem, hanem az alkalmazottaknak is. Mi egy nagy család vagyunk, egy olyan család, akitől most elveszik az otthonát. Hiába tartjuk méltánytalannak az eljárást, a fogadóért ajánlott összeget, nem tehetünk semmit, nincs reklamációra lehetőségünk. A szakértő kijött, megállapította az összeget, majd hozzátette, ha akarok, akkor polgári peres eljárás során küzdhetek ellene. Csak egy dologban reménykedek, hogy a törvény majd mellénk áll. Nem vagyok elégedetlen ember, nem is voltam soha az. Nem az összeg háborít fel igazán, hanem az, hogy bele sem gondolnak, mindez egy élet munkája – könnybe lábad a szeme és elcsuklik a hangja. Nagyot nyel, majd hozzáteszi még: – A megyében nincs még egy ilyen hely, csak az vigasztal, hogy úgy tudom, újra felállítják a skanzenben.

Fotó: Szendi Péter

Közben elárulja: a szakértő 69 millióra értékelte a csárdát, berendezéssel, konyhai felszereléssel együtt. A konyhát nemrég újították fel, milliós nagyságrendből. Az étterem berendezése pedig 1991-ben ötmillió forintba került. Mindez ma körülbelül 40 millió forintot ér. Horváth Sándor többször osztott és szorzott, de a végeredmény ugyanaz: ha beleszámolja a konyhai felszerelést, a berendezést, a csárdához tartozó két épületet, akkor szinte ingyen akarják elvinni a csárdát.

– Úgy tűnik, hogy bíróságra kerül a dolog – folytatja a tulaj. – Ám ki tudja, hogy a polgári per meddig húzódik. 69 éves elmúltam, lehet, hogy meg sem érem a végét. Hogyan hozhatják ilyen helyzetbe az embert? Megértem, hogy az ország és a környék érdeke a beruházás, de méltányolni kellene, hogy több száz éven át itt állt ez a csárda. Hiába mondtuk, hogy ennek eszmei értéke is van, figyelembe se vették. Három variáció volt arra, hogy az út hol kerülje el Nádasdot. Az egyik szerint a régi malomnál ment volna. Az fiatalabb, mint ennek az épületnek az eleje. A tulajdonos is örült volna ennek a lehetőségnek. Azt mondták, ott nem mehet, mert van egy tó, tele békákkal. Feldobtuk az ötletet, hogy az út menjen fel a dombra Nádasd előtt, s kanyarodjon ott el. Ez a költőmadarak miatt hiúsult meg. Az igazság azonban az, hogy kijelentették, három lehetőség van, de tehetek bármit, ez valósul meg. Természetesen biztos vagyok benne, hogy az ok, amiért emellett döntöttek az volt, hogy ez a legolcsóbb megoldás. Négyszer, ötször annyiba került volna a beruházás a másik nyomvonalon. Mégsem akarják ezt sem kifizetni becsületesen. Erre mondják, hogy így jártam – ejti ölébe a kezét. Május 6-án át kell adnom mindent. Vasárnap már nem leszünk nyitva, bánatbulit tartunk. A régi és jelenlegi dolgozók jönnek össze, s közösen emlékezünk a régi időkre – találkozik a tekintete a dolgozókéval, majd hosszan hallgatnak.

Horváth Sándor tulajdonos a mai napig képtelen elhinni, hogy mindez megtörténhet. Hiába tartja méltánytalannak az eljárást, a fogadóért ajánlott összeget, nem tehet semmit, nincs reklamációra lehetőség. Az anyagiakon túl persze azt sem képes feldolgozni, hogy a műemlék épület nem lesz többé a megszokott helyén. Fotó: Szendi Péter

A tulajdonost a jövőről faggatjuk, arról, hogy újrakezdené-e máshol. A válasz egyértelmű: ő biztosan nem, a fiai viszont szeretnék bővíteni az itt lévő büfét. Nagy a kamionforgalom, a parkolóban is sokan pihennek, ezért egy konyhát akarnak építeni, ám ezernyi akadályt kell leküzdeniük. Szeretnék, ha a dolgozóknak megmaradna a munkahelyük, hiszen a családtagok jóban és rosszban is összetartanak. Nekik most ez utóbbiban kell helytállniuk.

Ha a falak mesélni tudnának

A csárda első írásos említése 1765-ből származik, az elmúlt évszázadok során sok mindennek szemtanúja volt. Ünnepeltek a falai között házasságkötést, születést, jeles napokat, de szövődtek szerelmek és barátságok is az ablakai mögött. Biztos vagyok benne, hogy a csárda minden zuga őriz valamilyen kis titkot. Ha a falak mesélni tudnának – mondjuk sokszor, s ezek a falak bizony tudnak is. Egy letűnt korról, egy békebeli világról, önfeledtségről, jólétről, de magukban hordozzák a háború borzalmait, az ínséges időket, a veszteséget is. Igazi kincs, egyedülálló a maga módján, s mi már csak a hűlt helyét mutathatjuk unokáinknak, hogy a dübörgő autók helyén egyszer egy csárda állt.