Amint gyöngéden átkarolja a nagybőgőt - lágy a táj, gyöngy az est Kőszegen

Elindulunk a vasútállomástól a belvárosba vezető hosszú utcán, amelynek két oldalán mintha összebújnának a házak. Ez az az utca, amelyen Agota Kristof Kőszeg-regényének, A Nagy Füzetnek ikrei végigmennek, aztán át szinte minden határon. Gesztenyeszirmok még nincsenek, de lehetnének. Áthaladva a Jurisics téren ellenőrizzük, hogy megvan-e  a Sgraffitós ház homlokán az a fölirat, amelyet akár eltüntethet a vakolatot porlasztó idő, mégis megmarad, mert Ottlik Géza ezt írta oda mottónak az Iskola a határon-regény homlokára: nem azé, aki akarja, sem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené. A fölirat a házon is megvan: „Non est volentis...” Nem futni, nem akarni, csak hagyni, hogy megtörténjen. Reménykedni benne, hogy megtörténik.

A Jurisics-vár lovagtermének bejáratánál Pócza Zoltán igazgató úr és Gelencsér Ildikó – ebben a pillanatban még a várszínház és művelődési központ munkatársa – a régi jó szokás szerint külön-külön, személyesen üdvözli az összes vendéget. A pódiumon  várakoznak a hangszerek: a különös zajkeltőktől (búzapergés és holdvillanás) és  ütőhangszerektől a gitárokon, a furulyán, fuvolán és  mandolinon át a nagybőgőig.  „...Az én szívem játszik, / ingemen átlátszik, másik szívvel / tündérkedik hajnalhasadásig...”  Ez a Nagy László-vers adta az est címét (a zeneszerző Sebő Ferenc), ezzel kezdődik a tündérkedés a pódiumon, ahol Gelencsér Ildikó szempillantás alatt tündérhangú énekesnővé (lánnyá)  válik: megtapasztaltuk már néhányszor ezt az átlényegülést, de betelni nem tudunk vele. Ezúttal Trifusz Péter sem tanárként, grafikus- vagy fotóművészként van jelen, hanem muzsikusként, bár költészetnapi bevezetőjében és a dalokhoz, megzenésített versekhez  fűzött apró használati utasításokban azért megbújik nemcsak a tanár, hanem az alkotó ember is. A ritmushangszerek Tompa Krisztián kezében kelnek életre, gitáron játszik Bánó Zoltán, a nagybőgőt  (többnyire) Török Miklós kezeli. Ez a kőszegi örömzenekar, a Cirókából lett Cirákulum, amely már a nevében  a csodát (mirákulum) melengeti-rejtegeti, és amelynek saját versmegzenésítései is vannak. Az esten három  gimnazista mond verset, elhivatott komolysággal. A felkészülésüket Gelencsér Ildikó segítette. Horváth Anikó Nagy László József Attila! című   versével készült, Nyul Dorina Márai Sándortól a Halotti beszédet, Szlávits Kitti Szabó Lőrinctől a Petale hetéra levele Szimalionhoz című „szerepverset” osztja meg a közönséggel. (Nagy tapsot és elismerő megjegyzéseket kaptak mindhárman.)

Nagy László, Áprily Lajos, Kányádi Sándor, Ady Endre, Radnóti Miklós, Weöres Sándor, Szécsi Margit (itt Ildikótól egy sóhaj, hogy végre egy női szerző), és így tovább.  A „Mióta útravált a jobbik részem” című „csehtamásbereményi” nemcsak azért kihagyhatatlan, mert kihagyhatatlan, és kész. (Ráadásul Ady-átirat: „Valaki útravált belőlünk”.) Hanem azért is, mert ennek a dalnak megvan a saját kőszegi története: a várszínház első Hollósi Frigyes-emlékestjén énekelték a várszínház munkatársai „a Frici” emlékezetére. És akkor is sírni kell (egyúttal nevetni, énekelni), amikor Dévényi Ádám (előadó, zeneszerző, jelenség stb.) városi népdala következik. Hogy aszongya:  „...nekem a lámpa piros vagy sárga, sohase zöld, és akkor is kék...”

De ha egyet kéne mondani (nem kell, mégis), akkor József Attila Harmatocskáját mondanánk, ahogy Gelencsér Ildikó énekli, miközben gyöngéden átkarolja a nagybőgőt: „...Fáradt meg együgyű, / vagy tán csak jó vagyok, / s reszketek, mint a fű / és mint a csillagok.”

Aztán az elköszönés mindenkitől külön-külön, aztán (elhaladva a Sgraffitós ház előtt) vissza azon a hosszú utcán. Nem futni, nem akarni. Kőszeg fölött sarló a hold. Vagy csónak. Lágy a táj, gyöngy az est.