A csendből jött Márton

„A felnőtt boldogsága a csend. A lélek csendje, az érzések harmóniája. A felnőtt ember ebben a komoly csendben éli meg az öröm nagy pillanatait”, írta Hankiss János. Márton már gyermekkorától erre a „boldogságra” vágyakozott, erről ábrándozott. Már 12 éves gyermekként „teljesen Isten szolgálatára adta magát”, ami abban is megnyilvánult, hogy „a pusztába kívánkozott.” Abban az időben puszta volt az a fizikai hely, ahol a lélek megmerítkezhetett a végtelen Istenben. A Végül című magyar filmdrámában hangzott el „a teljes csendben a másik jelenléte még hangsúlyosabb.” Márton szíve vágya volt, hogy a csendben Isten jelenléte mindennél hangsúlyosabb legyen az életében.

Sokféleképpen beszélnek, írnak Szent Márton püspökről. Életéről konferenciák szerveződnek, népszokások formálódnak, zeneművek, képzőművészeti alkotások születnek meg, zarándokutak épülnek ki, nem is beszélve a gasztronómia és az idegenforgalom lehetőségeiről. Nem vagyok biztos abban, hogy Márton püspök lelkét, őt magát ezen az úton érthetjük meg igazán. Ő sohasem gondolkodott emberi módon. Mindig, mindent az örökkévalóság távlatában látott. Legfőképpen az emberi életet, annak minden jelenségét.

Kereső ember volt. „A keresés minden pillanata az Istennel és az Örökkévalósággal való találkozás pillanata”, írta Paulo Coelho brazil író. Ezek a pillanatok Márton számára életbevágóan fontosak voltak.

Egy ismeretlen festő ábrázolta így a köpenyét a koldussal megosztó Szent Mártont a középkorban
Fotó: Archív

Amikor csak tehette, visszavonult a csendbe, a magányba, az imádságba, a lemondásba, a böjtbe. Püspökké választása után „Egy ideig a temploma melletti kis cellájában lakott, majd midőn már nem tudta elviselni a látogatók zavaró sokaságát, a városon kívül körülbelül kétmérföldnyire, remeteséget épített magának. Ez a hely annyira elhagyatott és magányos volt, hogy nem kívánta már a sivatag magányát.” Márton itt volt igazán „elemében”, itt jól érezte magát.

Az ember társas lény. Így vagyunk megalkotva a teremtő által, aki jól tudta, hogy „nem jó az embernek egyedül lenni.” Csak a közösségben tudnak igazán kibontakozni értekei.

Márton is nyilván azt akarta, hogy az értékei bontakozzanak ki. Ehhez pedig a legjobb mestert, magát az Istent, a vele való belső közösséget választotta. Ezért is tudott Istenről hitelesen tanúságot tenni, mert egész élete folyamatos „istentapasztalat” volt. Ezért volt képes arra, hogy Istenben lássa a körülötte lévő világot, az egyszerű embereket éppen úgy, mint a hatalmasokat, egyházának erősségeit és gyengeségeit egyaránt.

Márton többet beszélt az Istennek az emberekről, mint az embereknek az Istenről.