A megnyúzott fekete ember - Szlavisták Szombathelyen, a dokumentarizmus és a fikció keresztútján

Minderről és sok másról is szó esett a szombathelyi székhelyű Szláv Történeti és Filológiai Társaság „évi rendes" tudományos felolvasóülésén, ahol ismét az ország legfontosabb, a nemzetközi porondon is jegyzett szlavista műhelyeinek kutatói számoltak be legújabb eredményeikről, ezúttal az „életrajzok, életutak" tematikával az érdeklődés középpontjában.

A hagyományoknak megfelelően érkeztek Szombathelyre előadók - irodalmárok, nyelvészek és történészek; köztük az utánpótlást képviselő doktoranduszok - a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemről, Debrecenből, Pécsről, Szegedről; természetesen a házigazda Szláv Társaságnak helyet adó Nyugat-magyarországi Egyetem szombathelyi szlavistái is számot adtak legfrissebb kutatásaikról. A szombathelyi főiskolán, illetve egyetemen nagy múltja van az orosz, valamint a horvát és a szlovén nyelv oktatásának. Ahogy a kétnapos konferencián többen hangsúlyozták: a szombathelyi fórumhoz hasonló nemigen van ma Magyarországon. Nem véletlen, hogy az előadók többsége rendszeres vendég a Szabó Tünde vezetésével működő Szláv Társaság felolvasóülésein, másrészt pedig minden évben vannak újabb kutatók, akik szívesen csatlakoznak a programhoz.

Marija Csernjak
Fotó: Nyíri Márta

LAKÁSSZÍNHÁZ EGYKOR ÉS MA Amilyen pontosan körülhatárolt a tematika, olyan színes a felolvasóülés kínálata. Ebből következik most válogatás, a teljesség igénye nélkül. Ha az irodalom ezer szállal kötődik az élethez, akkor ez a tudományról is elmondható. Íme!
Gyimesi Zsuzsanna (ELTE, Ruszisztikai Központ) rendszerint a kultúra történetének fejezeteiből választ kutatási témát: ezúttal az orosz avantgárd színház elfeledett polihisztorát, Nyikolaj Mihajlovics Foreggert hozta közelebb. Az előadást hallgatva komolyan el kell gondolkodni azon, hogy vajon miképpen hullhatott ki a közös emlékezetből ez az izgalmas és gazdag életmű, holott Foreggert a saját korában egy lapon emlegették Vszevolod Mejerholddal vagy Szergej Eizensteinnel. Foregger a színházművészet komplexitását testesíti meg szerteágazó érdeklődésével is (bár ebben a komplexitásban ő a látványnak adja az elsőbbséget a szöveggel, a zenével, a játékkal szemben): „Egyszerre volt rendező, koreográfus, jelmeztervező, teoretikus és színészmesterséget oktató tanár." Viszont annyiban biztos eltér kortársaitól, hogy megszólalásaiból hiányzik az érzelmi túlfűtöttség, a pátosz, a harci szellem, írásainak nyelvezete közérthető. Talán éppen ezért kapta meg - igazságtalanul - a „lenyűgöző dilettáns" titulust, amely aztán vele is maradt. (És titokban egyszer csak elismeréssé változott.) Akkor is jelen van, ha nincs: amikor városi tereken váratlan utcaszínházi előadásba botlunk, esetleg betévedünk egy lakásszínházi előadásra, gondoljunk Foreggerre: ő ezt már mind kitalálta.

MINDÖSSZE KULTÚREMBER Az emlékezés és felejtés titokzatos hintáját állította meg Bebesi György történész (Pécsi Tudományegyetem), amikor belefogott „egy elfelejtett diplomata", Szergej Juljevics Vitte (1849-1915) pályafutásának feldolgozásába. A kutatásai révén monográfia körvonalazódik, Szombathelyre pályaösszefoglalót hozott. Vittét ma Oroszországban is újra be kell mutatni. Bebesi György az „Oroszország neve" című 2008-as nagyszabású médiaeseményt említi: a szavazáson Alekszandr Nyevszkij győzött, Vitte egyáltalán nem volt versenyben. Pedig Bebesi György meglátása szerint a „zseniális pénzügyi és közlekedési miniszter, kiváló gazdasági szakember, az első orosz alkotmány kidolgozója, az orosz-japán háborút lezáró Porstmouth-i béke kidolgozója" megérdemelné, hogy odafigyeljenek rá. III. Sándor cár például „kifejezetten kedvelte nyers modorú, szókimondó, de nagyon céltudatos és odaadó főhivatalnokát". Anélkül, hogy Vitte teljes pályaképét idéznénk, csak néhány passzus az előadásból: „Kortársaival ellentétben egyéni álláspontja volt a Birodalom (ti. az Orosz Birodalom) egyik legsúlyosabb problémájával, a zsidókérdéssel kapcsolatban is. III. Sándor kérésére kifejtette, hogy a problémának egyetlen reális megoldását látja: meg kell szüntetni a zsidókkal szembeni különleges törvényeket, és meg kell számukra adni az egyenjogúságot. Programja megelőzte a korát, elképzeléseit még a következő században sem volt egyszerű keresztülvinni." Bebesi György szerint Vittét talán a felesége jellemzi a legtalálóbban, amikor emlékiratai előszavában magát a férjét idézi: „Nem vagyok liberális, és nem vagyok konzervatív; mindössze kultúrember vagyok. Nem tudok Szibériába küldeni valakit, mert nem úgy gondolkodik, mint én; polgári jogaitól sem tudom megfosztani, mert nem abban a templomban fordul Istenhez, amelyben én imádkozom..." Ennél többre a közös alapok megteremtéséhez mintha ma sem volna szükség.

Puskin szobra

FEHÉREK KÖZT... EGY FEKETE Aztán éppen ennek a felvilágosodott európaiságnak a határvidékére vezet el Schiller Erzsébet (Nyugat-magyarországi Egyetem, Szombathely) előadása, amelyben „Fehérek közt... egy fekete" címmel (játékba hozva a Thomas Mann üdvözlése című József Attila-verset is) egymás mellett, egy viszonyrendszerben értelmeződik Alekszandr Puskin „szerecsen" dédapja, Hannibál - és Kazinczy Ferenc barátja, az afrikai születésű Angelo Soliman. Puskin dédapja I. (Nagy) Péter révén (emlékszünk: a tankönyveink szerint ő „nyitott ablakot Európára") került Oroszországba. Schiller Erzsébet abból indul ki, hogy Puskin „alkotói lényének" fontos része az a tény, hogy dédapja „néger" (a 18-19. századi szóhasználat szerint; ezért érdemes foglalkozni vele. De Puskin - bármilyen fontos számára - sosem írja végig Hannibál történetét. Talán azért nem, mert nem voltak hozzá szavai? Beszél a hallgatás is. Péterfy Gergely viszont végigírta a „cár szerecsenénél" körülbelül 25 évvel később született, szintén Európába került „fekete ember" történetét: ez a 2014-ben megjelent Kitömött barbár című regény. Főhőse Angelo Soliman, akit az 1720-as években elrabolnak Afrikából, aztán hercegi tulajdonba kerül. Kísérletnek vetik alá: el tudja-e sajátítani az európai műveltséget. Soliman rendkívül tehetségesnek bizonyul. A korabeli Bécs egyik legműveltebb, legismertebb alakjaként, a szabadkőművesség révén kerül szoros barátságba Kazinczy Ferenccel. Ketten együtt érik meg, hogy barbárnak nézik őket a bécsi Grabenen: az egyik magyaros öltözékben, a másik lemoshatatlanul feketén. Benn a ragyogó szellem, kinn az idegenség.

Kazinczy Ferenc

KAZINCZY BARÁTJÁT KITÖMTÉK És ez nem fikció, nem kitaláció, bár a tény könnyen metaforába fordítható: Soliman testét 1796-os halála után megnyúzták, kitömték, egy kitömött elefántra ültetve kiállították a bécsi Természettudományi Múzeumban. Micsoda látványosság. Soliman teste 1806-ig kiállítási tárgy, utána raktárba kerül. Az 1848-as múzeumi tűzben elég. Schiller Erzsébet megjegyzi, hogy amikor szabadulása után Kazinczy Bécsben járt, Soliman még múzeumi tárgy volt. De hogy látta-e kitömött barátját, arról a nyelvújító Kazinczy mélyen hallgat. Beszél a Péterfy Gergely-regény.

Angelo Soliman

Kortársak és kötelezők

Marija Csernjak a szentpétervári Herzen Pedagógiai Egyetem oktatójaként érkezett a szombathelyi felolvasóülésre. A bámulatosan gazdag orosz kortárs irodalom tendenciáinak fölvázolásán túl előadásában arra is kitért, hogy az oroszországi irodalomtanításnak szintén meg kell küzdenie a kötelező olvasmányok ballasztjával. Marija Csernjak véleménye szerint a kortárs szerzőknek több esély járna az oktatásban. Kalafatics Zsuzsanna (Budapesti Gazdasági Egyetem) éppen egy jelentős kortárs orosz író, Petrusevszkaja „Kilencedik kötetét” vette szemügyre az életet és irodalmat ezer szálon összekapcsoló „új önéletrajziság” jegyében. Szabó Tünde (NymE, Szombathely) négy „Dosztojevszkij-képet” mutatott föl: két regényt, egy színpadi művet (plusz előadást) és egy filmet, amelyek között Dosztojevszkij életrajzi motívumainak fölhasználása teremt kapcsolatot. A kérdés: Keletkezik-e új esztétikai minőség?
Kroó Katalin professzor (ELTE) komoly és messzire vezető elméleti kérdéseket tisztáz Lermontov Korunk hőse című regényének mélyreható szemiotikai vizsgálatával. A Korunk hősében nemcsak az életrajzírás jelenik meg, hanem az életrajzírás reflexiója is. A tét az, hogy miképpen működik a „megszakítás poétikája”.
A szombathelyi felolvasóülés jövő évi témája: „dokumentum vs. fikció”. Látszólag könnyű a besorolás, de hamar kiderülhet, hogy mégsem.