A Nyugati szer - Lator László az őrségi tájban

Pedig Lator László egyáltalán nem készült tanárnak, amikor 1947-ben Budapesten beiratkozott a bölcsészkarra; úgy képzelte, hogy „az irodalom lesz a főfoglalkozása”. De másképp alakult: 1951-ben frissdiplomásként Vas megyébe irányította a minisztériumi verdikt. És bár a hivatalos utasítás szerint csak általános iskolában taníthatott volna, a vasiak a körmendi Kölcsey gimnáziumban ajánlottak magyartanári állást. Az ember azt gondolná, hogy Budapest után Körmend „Tomi”, vagyis száműzetés volt a tettrekész fiatalember számára. De Lator László „az űzött vad pesti évek után” (nem volt az egyszerű időszak) valósággal „gyógyító szanatóriumnak” érezte a kisvárost. Szeretettel emlékszik például Tóth nénire, a szállásadójára, akinél nem is albérlőnek, hanem családtagnak számított. Ráadásul Körmenden érzett rá a tanítás ízére: felfedezte magában a „komédiáshajlamot”, örömét lelte abban, hogy képes kapcsolatot teremteni a diákokkal, képes lekötni és fönntartani a figyelmüket. Máig visszajár érettségi találkozókra. Gimnáziumi évkönyv-bejegyzések idézik föl fantasztikus előadókészségét, kellemes orgánumát, amellyel úgy tudott hatni („főleg a lányokra”). Úgyhogy nem túlzás kijelenteni: Lator tanár úr – ahogy ma ismerjük – megszületése ennek az öt körmendi évnek köszönhető. Ahogy egy kicsit az ispánki ház is. A kert nemcsak versmotívumnak fontos, hanem valóságosan is. (Ki tudja, melyik volt előbb.) Az itteni fák nagy részét mindenesetre már Latorék ültették. Mogyoróbokrot pedig azért, mert az a költőt a gyerekkorára emlékezteti. A bokrok alatt törékeny szegfűgomba-erdő. Most a szegfűgombának különös színe van, talán a sok eső miatt. Előfordult, hogy a piacon a hivatalos gombaszakértő is Lator Lászlóval vitatta meg a szakmai kétségeit. Az Őrség igazi gombász-paradicsom, és ő szenvedélyesen érdeklődik a gombászat iránt. Azt mondja, régen azt játszották, hogy a felesége megsütötte azt a gombát is, amelynek kilétében nem voltak egészen biztosak: „Én megettem – és vártuk a hatást.”

Búcsúzóul Lyukasórát játszunk. Íme, az idézet: „(...) a madár a szél tornyára száll, / a mindenség közepében. / Nem mozdulat már, s még nem nyugalom.” Lator László Weöres Sándorra tippel. Gondolkodik. Aztán fölkiált, mint egy csillogó szemű kisgyerek: „Hát ezt én írtam.”