Alföldi Róbert: "Se hős, se áldozat"

A budapesti Rózsavölgyi Szalon mutatta be Az utolsó óra című kétszemélyes játékot, amely a 83 éves, nagybeteg Sigmund Freud és az ifjú Clive Staples Lewis professzor vitáját „rekonstruálja": élet és halál mezsgyéjén, a nácizmus árnyékában. Londonban vagyunk, ez az a nap, amikor Anglia belép a II. világháborúba. De persze nem Londonban vagyunk, hanem itt és most. Az utolsó ülés Isten léte vagy nemléte ürügyén az emberi élet végső kérdéseit veti föl: vonzásokról és választásokról, szembenézésekről és elhallgatásokról, hitekről és hitetlenségekről beszél. Drámai szituáció az analitikus foteljében és a freudi díványon. Mark St. Germain feszes, jól megírt darabja - Ungvári Tamás fordításában, Alföldi Róbert rendezésében - szellemesen bánik Freud hagyatékával: van freudi elszólás (ki más követné el, mint maga Freud), van vicc, van elfojtás. De a lényeg mégis az, hogy két nagyszerű színész virtuóz, érzékeny, árnyalt összjátékát látjuk a WSSz könnyedén bejátszott Krúdy Klubjában.

Az meg csak hab a tortán, hogy ők ketten Budapesten a Nemzeti Színház igazgatói székében (nem fotel) váltották egymást: amikor Jordán Tamás Szombathelyre jött színházat alapítani, a Nemzeti Színház élére Alföldi Róbert került. És most - öt év után - megy ő is: nem isteni, nem saját, hanem földi hatalmak akaratából.

– Kifigyeltem önöket, amikor előadáskezdés előtt fölültek a ruhatári pultra: lógázták a lábukat - két szabad, nagyra nőtt gyerek.

– Hát ez nagyjából stimmel. De a nagyobbra nőtt és a szabadabb gyerek Tamás, ez egyértelmű. Nem is tudom, találkoztam-e valaha hasonló jelenséggel. Mi korábban soha nem dolgoztunk együtt, a Nemzeti Színház átadása, átvétele öt évvel ezelőtt egészen más szituáció volt.

– És ez most milyen?

– Nagyon jó. Hihetetlen ember, vele lenni is élmény. Elképesztő, hogy a maga hetven évével mennyi energiája van. Annyira jó a közös munka, hogy azon gondolkodunk, mit csinálhatnánk még együtt.

– Egy szombathelyi rendezéshez mit szólna?

– Tamás éppen most hívott meg, ezek után egyeztetés kérdése - örülnék, ha meg tudnánk oldani. Igen, a jövőről továbbra is csak azt mondhatom, hogy egyelőre minden lebeg, minden képlékeny.

– Ha már Freud a ma esti partnere: szokott álmodni?

– Egyáltalán nem - annál sokkal többet dolgozom, és túlságosan elfáradok ahhoz, hogy álmodjak. Rémálmaim meg főleg nincsenek.

Alföldi Róbert: „Jaj, nem. Se hős, se áldozat. Végzem a munkám" Fotó: Rózsavölgyi Szalon

– Tényleg ilyen egyszerű ez? Ennyire elegánsan, könnyedén viselhető ez a helyzet? A Nemzetire gondolok természetesen.

– Persze, nem - és közben meg de, igen. Vannak nagyon rossz pillanatok, megtorpanások, összeomlások, de közben meg annyi minden jó történik, amiről különben az ember csak olvasni szokott. Arra gondolok, hogy nagy pillanatokban a Nemzeti Színháznak milyen hatása volt. És ez most megint megvan. Innen nézve csupa olyasmi esik meg velem, velünk, ami szerintem isteni ajándék. És persze borzasztó, hogy nem lehet folytatni - de ami közben történik, az megerősít abban, hogy ezt így kell, így érdemes csinálni. A közönség érti az előadásokat, beszél róluk - a Nemzeti azokkal a problémákkal foglalkozik, amelyeket nem szokás kibeszélni. Az összes balhé, ami az elmúlt öt évben történt, számomra azt bizonyította, hogy a színház lényegbevágó kérdést tesz föl - minthogy ezek fájdalmak, bűnök, eltitkolások. Minden engem igazol.

– Ha az Újszínházban azt állítják önről, hogy „maga az ördög"...

– ...erre azt szoktam mondani, hogy szükségük volt reklámra, azért tettek ki engem a honlapra... (És itt egy luciferes-alföldis nevetés következik, öl)

– ...akkor mondhatjuk, hogy de hát tényleg: 2002. márciusában a Nemzeti Színház nyitó előadásában ön játszotta Lucifert. Gondolok rá néha, hogy jó volna megnézni újra - akkor nem szerettem.

– Engem?

– Nem, a helyzetet. Ön milyen emléket őriz arról az előadásról, arról a Luciferről?

– Nem tudom, milyen előadás volt - de szintén történelmi pillanatban született. Akkoriban félig viccesen azt szoktam mondani azoknak, akik fölrótták nekem, hogy miért vállaltam el: ha száz év múlva még megy a tévében Legyen ön is milliomos, akkor negyven milliós kérdés lesz, hogy ki volt anno az új Nemzeti Színház megnyitóján Lucifer.

– Úgy tűnik, meghozta Szombathelyre a tavaszt: most először nyitott ki az étteremhez tartozó terasz. Hogy tetszik a színház? De ne legyen udvarias.

– El vagyok ájulva. Tényleg. Jó ide bejönni. És még valami: nagyon örülök, hogy Tamás a második igazgatói ciklusban folytathatja, amit elkezdett. Ez nagyon fontos: a szombathelyi önkormányzat példaértékű döntést hozott.

Az utolsó óra rendezője Alföldi Róbert, az„istentelen", öreg , beteg Freudot Jordán Tamás, az „istenes", fiatal Lewis professzort Alföldi Róbert játssza. Érvelnek, vitáznak, figyelnek egymásra. A Rózsavölgyi Szalonelőadását a Weöres Sándor Színház Krúdy Klubjának közönsége is láthatta, a nagy érdeklődésre való tekintettel két alkalommal. Igazi jutalomjáték, mindkétszer telt ház előtt. Lám, Isten is így akarta. Fotó: Rózsavölgyi Szalon

A színházak és a posztok

Ölbei Lívia

"Hogyan is volt az a mondat a lényegről és a hallgatásról?" - kérdezi valaki a WSSz Krúdy Klubjából kisodródó tömegben az első Freud-előadás után. Na, majd meg kell figyelni. Freud alaptétele – ahogy az egy csillogóan megírt színdarabhoz illik – ezúttal úgy szól, hogy „a lényeg úgyis abban van, amiről az ember nem akar beszélni". A Nemzeti Színház az elmúlt öt évben gyakran ejtett szót olyasmiről – például Trianon, holokauszt, például a kettő összefüggései –, amiről társadalmi szinten nem nagyon akaródzik beszélni. Ez az a híres „önmagunkkal való szembenézés", amit olyan sokszor emlegetünk, csak éppen nem gyakoroljuk. Mert az nem úgy megy, hogy kimondjuk: kell, és ezzel el van intézve. A szembenézés fájdalommal jár - de ha színházban tesszük, lehet egyúttal szórakoztató, sőt: felemelő és katartikus. A figyelem, a megértés vágya különben is felpezsdít és örömöt ad. Ezek nem egymást kizáró fogalmak, a közönség „vevő" a jóra. A POSzT-ra frissen beválogatott szombathelyi Dosztojevszkij-előadáson is mennyit lehet nevetni (a nagy, orosz klasszikusnak fantasztikus humora van), közben lélegzet-elállító mélységekben járunk. Jeles András A félkegyelműben megint olyasmivel szembesít - személyesen -, amiről nem merünk, nem akarunk, nem tudunk beszélni. És amiről nem lehet beszélni, arról – ugye – hallgatni kell. Dehogy. Arról írni kell. Verset, regényt, színdarabot. Arról színházat kell csinálni. Jót, jól. Ebben áll a nagy titok. A POSzT legyen a szakma dolga, és szép lenne, ha mindenféle színházi poszt is az volna. Alföldi Mephisto-előadással vesz búcsút a Nemzetitől.