Kultúra

2015.07.31. 13:32

Arcok a fövenyben, avagy a vadonatúj Stekovics Gáspár-album játékos melankóliája

Akár a tengerparti fövenybe rajzolt arc – avagy a Steko-album játékos melankóliája. Mert nekünk a Balaton a Riviéra, a szíve Szigliget.

Ölbei Lívia

„Az ember úgy eltűnik, akár a tengerparti fövenybe rajzolt arc”, mondja Foucault A szavak és a dolgok című, 1966-os könyvében, miközben a nyugati (európai) értelemben vett személyiség, a sokszor megénekelt „egyedüli példány” eltűnésére gondol. (Ennek az embertípusnak az ősképe Odüsszeusz, az állandóan új kalandok után néző, teljes egészében meg sosem ismerhető „fényhozó”, a görög mitológiából.) Mintha ezt a lassan betetőződő folyamatot – az egyszeri és megismételhetetlen emberi arc eltűnését – szeretné megállítani Stekovics Gáspár képzőművész, amikor különféle szavak és dolgok kíséretében korunk jelentős személyiségeiről készít fotóportrét. Ha fotográfusként működik, inkább Stekónak nevezi magát, ez a név – vagy védjegy – olvasható kiemelt betűkkel a Képpel írott táj című vaskos kötet címlapján is.

Az eltűnés-érzés szintén stimmel, miközben már itt, a lapozgatás megkezdése előtt plasztikus példáját kapjuk annak a különleges minőségnek, amely a képzőművész (festő) és a fotográfus képességeinek eredőjéből jön létre. A tűzpiros – vagyis elevenséget sugárzó –, de magányos csónak süllyedőben, körülötte tökéletes köröket vet a zöldes-opálos vízfelület: mintha valaki megfestette volna. Pedig fotó. Vagy? A nyitókép elevensége és melankóliája határozza meg az egész kötet hangulatát is. Bajlódhatunk a meghatározás kísérletével, hogy voltaképpen mit is tartunk a kezünkben – albumot?, különös képregényt? –, de fölösleges. Inkább merüljünk bele, de szó szerint.

Szerelmes Szigliget. Balatoni vallomások – és sok minden más

A Steko-albumnak már a létrejötte sem mindennapi. A hívószó egyrészt a Balaton, másrészt (és főleg) Szigliget, amely úgy vált Stekovics Gáspár – természetesen a gyerekkorban gyökerező – magánmitológiájának megrendíthetetlen alapjává, hogy közben érintkezik az egyszer-volt alkotóház (Alkotóház) mitológiájával is. Az átszellemült táj barázdáiban a 20. századi magyar irodalom – és nemegyszer a társművészetek – arcvonásai ismerhetők föl.

Steko vonzásai és választásai – nevezetesen, hogy kiket invitál a fényképezőgépe elé – alapvetően szintén mindig a személyességből erednek. Nyilván ennek a – sokszor akár pillanatok alatt megteremtődő – nexusnak köszönhető, hogy a fénygépezőgép Steko kezében sosem fenyegető, esetleg orvul támadó fegyver, hanem érdeklődő és barátságos tekintet, amelynek aurájában mindig szívesen megnyílik a partnernek tekintett másik fél. A folyamatos növekedében, gyarapodásban, indázásban lévő „virtuális” Steko-album úgy változott kézzel fogható kötetté, hogy Steko játékba hívta alkotótársait: a fotóportrékhoz sorokat, főleg Szigliget-vallomásokat kért a modellektől – kézjegyként vagy különleges ellenjegyzésként. A kézírás ma már külön kuriózumszámba megy; ritkasága révén a kézírás is voltaképpen műalkotás (izgalmas feladat akár a kibetűzése is). Hát még, ha az a Steko-kérésre megírt „három mondat” mondjuk Esterházy Pétertől való: finoman rezdülő EKG-görbe a szív(ünk) működéséről. Hogy: „Három mondat Szigligetről? Evvel a névvel? És már meg is van a három mondat. Esterházy Péter.” Ez a játék fordul lapozgatás közben észrevehetetlenül furcsa, sokszor fájdalmas nosztalgiába „minden magyarok gyönyörűséges közös kádja” (Sztankay Ádám Balaton-meghatározása az előszóból) körül. Hiszen Szigliget úgy jelen, hogy közben múlt is. Vágyak, tervek, ifjúság. Ahol „álmot old a tinta kékje” (Horkay István), miközben „a könyvtár zárt polcairól / könyvröhögés hallatszik” (Vörös István).

De a legmegrendítőbb talán a Szigligethez szintén erősen kötődő Kertész Imre jelenléte a kötetben. Róla nincs fotóportré, itt van mégis. A Gályanapló-részletek mögött a képeken hullámok és a messzeségbe gyalogló fasorok: „A szépség megmagyarázhatatlan ellentéte az emberi világgal. A természet, ez a kopottas, néma elefánt, amely még mindig türelmesen hordoz a hátán.”

A magányos piros csónak az album végére szilárd lábakon álló, vidám és piros paddá változik. Partot érünk? (Stekovics Gáspár: Képpel írott táj. Colocrom Kiadó, 2015. Tervezte: Budai Tamás.)

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!