Az emlékezés lehetősége: a szombathelyi Szemtől szemben-tárlat nemzetközi színtéren

Az eseményen mintegy kétszáz szakértő vett részt: a szervezet 31 tagországából és tíz megfigyelő státuszú országból, ezenkívül hét nemzetközi partnerszervezet delegálta képviselőit, szakértőit, politikai döntéshozóit a kongresszusra.

A Stockholmi Nyilatkozat 2000-ben kimondta, hogy a holokauszt példátlan jellege örökre egyetemes jelentőségű marad, az IHRA tagországai pedig vállalták, hogy erőfeszítéseket tesznek a holokausztról való megemlékezés, valamint az ehhez kapcsolódó oktatási és kutatási tevékenység előmozdítása és támogatása érdekében. Mindezek jegyében valósult meg a debreceni kongresszus is – azzal összefüggésben, 2015 márciusától az év végéig Magyarország látja el az IHRA soros elnökségét. A magyarországi elnökségi program középpontjában pedig – a kongresszus sajtóközleménye szerint – az antiszemitizmus elleni küzdelem, a holokauszttal kapcsolatos oktatás támogatása,  a roma genocídium kérdésköre,  valamint    az IHRA láthatóságának és súlyának növelése áll.

Kelbert Krisztina történész, a Savaria Múzeum osztályvezetője – a Szemtől szemben-tárlat kurátora (az iseumi bemutató kibővítve kapott helyet a nemrég átadott szombathelyi zsidó kultúra házában) rendkívül nagy megtiszteltetésnek tartja, hogy a magyarországi soros elnökség második plenáris ülésére meghívást kapott a kiállítás, amelyet ezúttal a debreceni Kölcsey Központban rendeztek újra. A tárlatot Takács Szabolcs Ferenc európai uniós ügyekért felelős államtitkár, az IHRA soros magyar elnökségének miniszteri biztosa nyitotta meg. A nagy érdeklődéssel kísért kísért tárlatnyitón Márkus Sándor, a Szombathelyi Zsidó Hitközség elnöke is részt vett.

Kelbert Krisztina személyesen ajánlotta a közönség figyelmébe a tárlatot (angol nyelven): „Emberekről szeretnék most beszélni önöknek. Ennek a kiállításnak a szereplőiről. 439 emberről. Közép-Európában, Magyarországon, Vas megyében, Szombathelyen élő emberekről. Zsidó vallású vagy a magyarországi zsidótörvények értelmében zsidó származásúnak tekintett, kikeresztelkedett nőkről, férfiakról és gyermekekről, akiknek a sorsa abban közös, hogy valamennyien a holokauszt áldozatai vagy túlélői, de mindenképp elszenvedői voltak. A 439 ember arcát is szeretném megmutatni önöknek. Úgy mutatni, ahogyan hiszem, hogy ők is akarnák, hisz így tekintettek 1944 áprilisa előtt a fotográfus kamerájába. Nem egyéniségüktől megfosztott, a lágerek valamelyikében, a napos ég alatt felhalmozott mezítelen, eltorzult testekként. Hanem emberként. (...)” Hiszen „ha általánosságban beszélünk Auschwitzról, soha nem szembesülünk a drámai pusztítás valóságával”. Vagyis „a Szemtől szemben.

Képek az elhurcolt szombathelyi zsidóság történetéből című kiállítás a személyessé tétel inspirációja mentén arra vállalkozott, hogy a szombathelyi zsidóság 19–20. századi történetére építve, az itt élők mindennapjainak bemutatásával tegye tapinthatóvá a holokauszt következtében keletkezett űrt, és a fotográfiák emocionális világával, az elmondott történetek sokrétű gondolati tartalmával érzékeltesse a vészkorszak pusztítását”. Kelbert Krisztina azzal zárta – nagy figyelmet kiváltó – gondolatait, hogy bízik benne: „A kiállítás megtekintése mind az áldozatokra való tiszta emlékezés lehetőségét, mind a tudományos történeti feldolgozás eredményeinek tanulmányozását lehetővé teszi” a kongresszus vendégei számára.

És ne felejtsük el: ez a tárlat nekünk – itt, Szombathelyen – állandó lehetőség.

Tünde fény, futó reménység 
Az újságíró jegyzet

Kelbert Krisztina debreceni előadásában  idézte Alvin Rosenfeld 2011-ben megjelent, A holokauszt vége című munkáját, amelyben a szerző „arról értekezett, hogy a holokausztemlékezet válságát, sőt végső stádiumát éli. Rosenfeld szerint a kulturális és politikai erők, valamint a tömegigény nyomására, Auschwitz emlékét a közhelyszerűség veszi át. A holokauszt fogalma egyre inkább eltorzul, banálissá válik a köztudatban. A heroizmus, szentimentalizmus, elvonatkoztatás örvényében alakuló új holokauszt-narratíva homályba borítja a soá tényleges borzalmát. Ha általánosságban beszélünk Auschwitzról, soha nem szembesülünk a drámai pusztítás valóságával”. A szombathelyi Szemtől szemben-kiállítás a banalitás, a tömegigény – vagyis a feledés ellenében született. Kelbert Krisztina a tudományos-történészi felkészültségen túl nagy empátiával nyúlt a témához, és ebben a Savaria Múzeum birtokában lévő gazdag Knebel-gyűjtemény volt a segítségére. Pontosabban a Knebel-fotódinasztia – fényíró-dinasztia – hagyatéka adott módot a válogatásra. A szociográfiai munkákkal induló szépíró, Závada Pál egyre súlyosabb életművében nagy szerepet játszik a fotó (a Jadviga párnájától A fényképész utókorától a Természetes fényig): ez a különleges varázserővel „tárgyi bizonyíték”, az emlékezet lelke, amely a megfoghatatlan, tünde fény és a sötétség találkozásából született. „Te tünde fény! futó reménység vagy te, forgó századoknak ritka éke”, sóhajt Radnóti Miklós Himnusz a békéről című versében. A Knebel-típusú fotográfiák titka talán éppen a ritkán beköszöntő békében rejlik. A fotográfust ki fényképezi?