Bánfalvi Eszter Szombathelyre szerződött

- Vannak kék-zöld foltjaid?

- Tele vagyok, persze. Azt hiszem, a főiskolán én voltam a legzöldebb-legkékebb, állandóan estem-keltem. De ez a szakma velejárója. Ascher Tamás mondta egyszer, hogy nem is színésznő, akinek nincsenek sérülései. Akkor azt gondoltam, hogy persze csak egyszer ütnéd úgy meg magadat, ahogyan én szoktam. Komolyra fordítva a szót: igen, a színészet ezzel jár. Persze biztos lehetne okosabban létezni. De sokszor bizonyos dolgok annyira lefoglalnak a munkafolyamatban, hogy egyszerűen nem veszem észre mondjuk az utamba kerülő kődarabot - így aztán átesem rajta. A Zűrzavaros éjszaka egyik összpróbáján pont ez történt. Van a színpadon az a kő - igazi kő, iszonyú nehéz. Nem figyeltem - nem arra figyeltem -, beleakadt a cipőm, én meg elzuhantam. Mint egy zsák, arccal lefelé. Még Mohában is megállt az ütő. Felálltam, röhögtem, mentünk tovább. Ennyi simán belefér.

- Egyszer egy interjúban azt mondtad, hogy nem mindig kíméled magad. A Zűrzavaros éjszaka tényleg kíméletlenül igénybe veszi a színészeket. Estek-keltek, vetődtök: mint egy burleszkfilmben. Csak a kétdimenziós filmvászon eleve tompítja a hatást, ez meg itt olyan, mint egy rajzfilm élőben. Azét kérdeztem a kék foltokat.

- Az, hogy nem kímélem magam, egyszerűen alkati dolog: valószínűleg két Duracell-elemmel több van bennem, mint amennyire alapjáraton az embernek szüksége van. De ez nem különlegesség, sok ilyen embert ismerek. A Zűrzavaros éjszakában pedig tényleg nem kíméljük magunkat - ezért is olyan nagy öröm játszani ezt az előadást.

Fotó: Maitz Kinga

- Veta szerepében szó szerint berobbantál a Weöres Sándor Színházba. Bár Mohácsiék világát, gondolkodásmódját, munkamódszerét az Alföldi-korszak  Nemzetijéből jól ismered – úgyhogy ebből a szempontból hazajöttél.

- Azt hiszem, jó csillagzat alatt született meg a Zűrzavaros éjszaka. Az a titok, hogy szeretjük csinálni, hiszünk benne, ezért aztán mindenki maximálisan beleteszi magát. Ettől működik. Moha és Iso (Mohácsi István) különösen ért hozzá, hogy motiválja a színészeket. Ebben nagy része van annak, hogy a szöveg - mint máskor - most is párhuzamosan készült az előadással.  A színésznek azért rendkívül izgalmas ez a helyzet, mert rájön, hogy mindig jelen időben kell foglalkoznia a saját szerepével: azzal, ami éppen történik. A színészek különben - beleértve engem is - általában ott vágják át magukat, hogy kezükben a teljes szövegkönyvvel  megpróbálják előre kitalálni, fölépíteni a szerepüket. Ettől aztán elfelejtik megélni, megtapasztalni a pillanat - az éppen aktuális három bekezdés - súlyát és jelentőségét a színpadon megjelenő, éppen alakuló emberi viszonylatok rendszerében. Moháékkal viszont mindig jelen időben dolgozunk: azzal a szövegdarabbal, ami már elkészült - és ott, akkor a rendelkezésünkre áll. Miközben az ő fejükben már ott az egész.

- Mégis: mi mindenből raktad össze ezt a fergeteges, szilvát aszogató, ártatlanul rafinált, szeretőt tartó „mianyám"-nőt, Vetát?

- Hm. Itt főleg a viszonyulások a fontosak. Talán egy olyan pillanat van az előadásban, amikor Veta - és körülötte a világ - egészen más térbe billen át: amikor rájövök, hogy a férjem bele van szerelmesedve a húgomba, Zitába. De az csak egyetlen pillanat. Az iránytű különben a két Moha - Iso meg a Janó. És azok a fantasztikus szövegek, amelyeket én elfogultan imádok. Meg a többiek, a kollégák - hogy együtt hova alakulunk.

- A Nemzetiben - ahol egy éve saját elhatározásodból álltál föl - rengeteg és főleg sokféle jót játszottál: Miller Lujzától Johannáig. De ha egyet kellene mondani - a legfontosabbat -, innen kívülről Johannát mondanám. Az Alföldi-könyvben egyszer csak Csáki Judit is fölkiált, hogy Johanna - az Bánfalvi Eszter, Alföldi-rendezésben. Vagy fordítva: Bánfalvi Eszter - az Johanna. Szerinted?

- Azt szoktam mondani, hogy randizgatok a szerepeimmel. Ismerkedünk, kerülgetjük egymást – és ha minden összeáll, akkor össze is jövünk. Remélem, Johannával megtörtént. Nagyon sokat segített Robi - Alföldi Róbert -, Nádasdy tanár úr - Nádasdy Ádám, a fordító -, és persze a kollégák. Igen, azt remélem, összejöttem Johannával. Nehéz ezt kimondani - nem kishitűségből. Inkább azért, mert bár Johanna már a múlt, nekem a színház valahogy sose befejezett dolog, hanem valami olyasmi, ami folyamatosan működik, mindig alakítható - még az az előadás is, aminek vége van. Persze - ezért vagy azért - minden szereptől, előadástól fájdalmas búcsút venni. De Nagy Marival azt szoktuk mondani, hogy megtörtént, és már soha senki nem veheti el tőlünk. És ez nem csak egy-egy szerepre, előadásra érvényes.

- Most elszerződtél Szombathelyre, jövőre - mit ad isten - Mohácsival és Alföldivel dolgozol. Pintér Béla és Shakespeare, Parasztopera és Makrancos Kata.

- Már előre boldog vagyok ettől: nagyon megbízom ebben a két csávóban.

- Az idén nyáron viszont nem leszel Kőszegen.

- Sajnos nem, de ez nem jelenti azt, hogy nem nézek be a várszínházba összecsókolni Znamiékat  (Znamenák István rendező, öl). Különben is: Kőszegre én már hazajárok, az elmúlt években sok barátra találtam ott: Gelencsér Ildi, Bakos Zoli. Amikor először jöttem Szombathelyre, azért találtam ide GPS nélkül, mert ismertem az utat.

- És merre van a Senki szigete? Hogy van a taxislány, akit Török Ferenc készülő új, „love story"-jában játszol?

- Remélem, a taxislány jól van - én már rég találkoztam vele. Semmit nem láttam még a filmből, de beszélek időnként Török Ferivel - és másokkal is, akik dolgoznak benne gőzerővel:  pozitívak a visszajelzések. Drukkere vagyok a Senki szigetének: a forgatásban benne volt a lehetőség, hogy ebből a szép és különleges történetből valami jó süljön ki. Ősszel lesz a bemutató. Rettenetesen izgulok, mert egy színházi előadás estéről estére alakítható, csiszolható, de a film - az beton. Ha egyszer elkészült, már nem tudom megváltoztatni.

Fotó: Szendi Péter

- Ha rád gondolok, először is Szélvész kisasszonyt látom: mondjuk Makrancos Katát, aki nem kíméli magát, és tényleg legalább két Duracellel több van benne, mint általában másokban. Másrészt meg - bár nincs is itt ellentmondás - eltökélt vagy, megfontolt és karakán, aki következetesen kimondja, amit gondol, kiáll a meggyőződéséért.

- Onnan van ez, hogy a szüleimtől  a legtöbbet kaptam, amit egy gyerek kaphat: a szabadság tiszteletét és szeretetét. Nekem ők jelentik máig a biztonságot, és most ne az anyagiakra gondolj. Nekik köszönhetem, hogy olyan ember lehetek, aki sokkal kevésbé tart attól, hogy bizonyos ügyekben nyilvánosan megszólaljon, mint manapság esetleg mások. Tőlük kaptam ezt a mentalitást. Abban nőttem fel, hogy az én szabadságom addig tart, amíg nem lépek bele egy másik ember szabadságába. Hogy kinyitom a számat, ha igazságtalanságot látok. Igyekszem azért nem csak dumálni: a mindennapokban a magam szerény eszközeivel segítek azokon, akik momentán rosszabb, kiszolgáltatottabb helyzetben vannak nálam. Ez az alap.

- Sose félsz?

- Dehogynem, előfordul. De annyira sose félek, hogy ne nyissam ki a számat – ha úgy érzem, hogy megszólalni kötelező.

Bánfalvi Eszter 1979-ben született Budapesten. Középiskolai tanulmányait a Berzsenyi gimnáziumban kezdte, Kansasben (USA) folytatta, a Városmajori Gimnáziumban érettségizett. 2003-ban vették föl a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, ahol Novák Eszter és Ascher Tamás nevezetes zenés színész-osztályában végzett. Alapítója a független HoppArt Társulatnak. Alföldi Róbert hívta a Nemzeti Színházba. Az igazgatóváltás után egy évig szabadúszó volt, a 2014/15-ös évadtól a szombathelyi Weöres Sándor Színház társulatának tagja – a díjjal is elismert ígéretes pályakezdés után bőven a beváltott ígéretek szakaszában.