Beszélő tárgyak: szergényi szerek portája

Az egylet fiatal örökség-őrei élen járnak e tekintetben. Tóth Kálmán, az egyesület titkára azt mondta, ennek az egész megmozdulásnak a lényege, hogy a helyieknek még inkább láthatóvá tegyék, mi az, amijük van. Számba veszik a történelem, a régi hétköznapok darabjait. A diákok között érezni az ösztönösen egyezményes tudást, azt, hogy alapok nélkül még semmi nem állt meg hosszú távon.

Buzás Etelka és Tóth Kálmán a szergényi evangélikus hitélet anyagaiból rendezett kiállításról beszélnek Fotó: Nagy Jácint

A lebegés nem a hagyomány sajátja. Az örökség, az mindig tartóelem, alapzat. Tudja ezt az a tíz fiatal is, akik Szergényben töltik augusztus első napjait. Többen közülük visszatérők. Visszatérnek, akárcsak a szlogen, akárcsak a múlt: Mentem, megőrzöm, megosztom. Ragaszkodnak a helyhez. Megutaztatják a tárgyakat: megőrzik, továbbmentik. Így, a generációk közötti kölcsönös adok-kapok során tud egy kis helyi kiállítás nemzedékek közös ügyévé válni.

Vissza a múltba

Először túlfutunk a sárga homlokzatú régi épületen. Visszatolatunk az autóval, hogy megérkezhessünk. Jó is ez a vissza irány, hiszen tényleg szembefordulunk a múlttal. A kapun kézzel festett betűk hirdetik: szergényi néprajzi kiállítás. A túloldalról átkiabál egy idős hölgy, mintha tudná, hogy cikket írunk: Ez a tájház, mert mi annak mondjuk. Ha ők annak mondják, akkor mi is így teszünk. Szóval a tájház kapuján belépve, apró tárgyak tisztítását végzi ki-ki a maga módján, az udvaron. Tényleg mindenhol porzik az idő. Kefékkel, drótkefékkel, ecsetekkel tisztítják az egylet legifjabbjai régvolt idők eszközeit. A gyűjtemény nagy része az 1800-as évek végéről, az 1900-as évek elejéről való. Idecsöppentünk, egy századot vissza.

A volt tanítólakás homlokzatán rétegződik a múlt. Domborodó felirat a vakolat alatt: Állami Általános Iskola. Átüti a történelem a festéket. Azóta már visszakapta az evangélikus egyház az épületet, de a fenntartók látni engedik a múló időt, nem tüntették el, nem egyenesítették ki az idő kanyarjait.

Ide talált vissza Buzás Etelka tanítónő, a gyűjtemény lelke, aki szenvedélyesen keresi a múlt diribdarabjait. Apró szigetként átmenti őseinek világát a mába. Kiskorától kezdve vonzották a régiségek. Szívesen kutatott hajdani levelek, tárgyak között. A mai napig érzi az őseit, ha egy-egy rámaradt tárgyat használ: "Ha nagyapám vagy édesapám kapájával kapálok, úgy érzem, mintha ők is ott volnának velem!"

Látszik, hogy a tárgyaknak itt lelke van, bennük öröklődnek, suttognak egykori használóik.

Az Őrzők

Etelka 2012 áprilisában kezdte a gyűjtést. Szólt egy-két osztálytársának, és őt magát is meglepte, hogy mennyi minden érkezett saját tárgyai köré. A régi tanítóház szobái mára életre keltek.

Van mesterségek szobája, játékszoba, kamra és étkező, de még hálószoba is. Egymást váltják az érdekesebbnél érdekesebb tárgyak. Ott van a
dédanyai főkötő, 1785-ös ón áldoztató serleg Wagner Szilárdtól, a helyi lelkésztől, kukoricaszárból hegedű, vagy épp egy fűzfasíp. Tavaly sikerült két teljes sornyi iskolapadot visszahozni, valahonnan a feledés homályából. De itt vannak a falu asszonyainak régi sütőformái, receptkönyvei is.

Folyik a munka az udvaron. A tájházból kikerülő műtárgyakkal szakszerűen bánnak a fiatalok Fotó: Nagy Jácint

A gondosan berendezett szobákból az ifjú régészek a számbavétel idejére kivezetik a tárgyakat. Közös utazásba kezdenek.

Az idő hangjai

A tárgyak beszélnek, de csak a jelen tudja őket szóra bírni. Vagyis az élet, ha foglalkozik velük, ha nem akar túlhaladni rajtuk.

Mert a tárgyak az idő legkitartóbb tanúi. Ott vannak a családi ünnepeknél, látják a fájdalmat, a születéseket, a halált. Végignézik a mellettük elhaladó életet, akár több generáción át.

A szóra bírás hosszú, türelmes munka. Előbb a megtisztítás az udvaron. Dörzskefével, ecsettel, vízzel, amivel épp kell. Aztán be a szobába, hogy mindegyik megtalálhassa a maga helyét a nyilvántartásban.

A szakmai munkát Nagy Rebeka restaurátor fogja össze a belső térben, az úgynevezett műtárgyfeldolgozó helyen. Azt mondja, itt olyan tárgyakkal találkozhatnak a fiatalok, amik az ő nagyszüleiknek már idegenek.

A leltár tehát múltfeltárás. Szépen minden tárgynak meg lesz a maga száma, az úgynevezett gyarapodási szám. Jellegtől függ, hogy tapasztják, fűzik, varrják vagy kötözik a Danubia szalagra írt jegyzékszámot.

Aztán a lehető legpontosabb leírás elkészítése, méretezéssel. Ezután fotó, abból is kettő, mert minden jó szakember tudja, hogy egy adat nem adat. Így készül a leltár, így rekonstruálódik eleink ideje.