Csehov csodálatos bohócai

Aki eddig nem tudta volna: Csehov a legmaibb, legszórakoztatóbb és legdurvább és legfinomabb és legfájdalmasabb szerző. Persze ennek bizonyítására rendezőre és színészekre van szükség. És nem árt egy jó fordító.

„Egy negyvenhét éves férfi - Ványa bá - beleszeret egy nála húsz évvel fiatalabb nőbe, aki nem szereti őt viszont. Férje is van. Ráadásul szíve szerint egy harmadik férfiba, Ványa barátjába, Asztrov doktorba lenne szerelmes. De nem mer. Abba a bizonyos harmadik férfiba pedig Szonya, Ványa bá csúnyácska unokahúga is szerelmes. Reménytelenül. Így, és még jobban össze van gabalyodva minden. Valamint negyvenhét éves korában az ember már számot vet az életével is: kicsoda ő, mire jutott, mi vár még rá, mit remélhet. Ványa bá úgy érzi, nemcsak a szerelemben szerencsétlen, hanem az egész életét elrontotta. Kétségbeesik. Kétségbeesve keresi az okokat, a megoldást, a kiutat. Hogy jó és szép legyen az élete. Ha még lehet. Ha a körülmények is engedik. Küzdelmét látni torokszorítóan fájdalmas. Mintha magunkat látnánk", mondja az előadás ajánlója. Csehov több mint százéves színdarabját ezúttal Hamvai Kornél vadonatúj fordításában vitte színre Réthly Attila. (Aki különben szombathelyi! Hát mi más.)

A díszlet- és jelmeztervező Takács Lilla, aki tökéletes összhangot teremtett a szövegvilággal. Minden úgy nagyon oroszos, hogy egyáltalán nem az. A finomságokra tessék figyelni. Hogy abban a derengő, melankolikus pasztellben (ó, és van lehullott falevél is meg madárcsicsergés, többféleképpen) hogyan ragyog föl Jelena meggypiros szoknyája: virító őszirózsa („szomorú virág"). És  ha  már  meggy, akkor  meggyeskert,  sőt Meggyeskert, amely mintha a Vány bá folytatása lenne. Itt a birtok még  megvan,  a Meggyeskert végén már nincsen. (Mert egyszer mind elmegyünk.) Bár Szerebrakov már pénzzé tenné: nyaralót venne Finnországban. A híres csehovi puska most inkább fejsze (a meggyeskert kivágására való). Nevetségbe forduló eszeveszett indulat. Labdázás, bohózati kergetőzés. Mert aki eddig nem tudta volna, a nagy orosz klasszikus a velőtrázó bohózat mestere. És akkor Csehov csodálatos bohócairól, a színészekről még nem beszéltünk. Anton Pavlovics doktor úr (aki 44 éves volt, amikor meghalt, nem is lehet ebbe belegondolni) biztos nagyon örülne, ha látná őket. Ványát: Mertz Tibort, Jelenát: Nagy Cilit, Asztrovot: Bajomi Nagy Györgyöt (figyelem: itt ő az orvos), Szerebrakovot: Trokán Pétert, Szonyát: Hartai Petrát, Vojnyicevát: Vlahovics Editet, Tyelegint: Orosz Róbertet. (Ja, és ebben az előadásban gitár sincsen. Zene viszont annál inkább.)

„Hogy él, hogy érzi magát? Én ugyanott és ugyanúgy: dolgozom, fákat ültetek. (...) Ne felejtsen el engem, és ne hűljön ki a barátsága, hogy nyáron elutazhassunk megint valahová együtt", írta Csehov 1899 októberében Jaltából Olga Knyippernek, aki éppen a Ványa bácsi Jelenáját játszotta - nagy sikerrel, önmagával elégedetlenül - a moszkvai Művész Színházban. Nemsokára egybekeltek: „Színésznő, írjon, mindenre kérem, ami szent, különben unatkozom."