Dmitrij Karamazov kétszer: Adorjáni Bálinttal arról, hogy a színpadon mindent ki lehet próbálni

A „függetlenszínházi” Karamazovok-adaptáció a héten Celldömölkön, a Soltis színházban vendégeskedett. Akkor váltottunk szót Adorjáni Bálinttal, aki anyaszínházában, a budapesti Radnótiban szintén megkapta Dmitrij Karamozov szerepét: ott decemberben volt a bemutató.

– Most már két Mitya él benned – vagy csak egy? A néző és az olvasó mindenesetre a homlokára csaphat: hát persze, a legidősebb Karamazov jó pasi.

– Annak idején Matyi – az Aljosát játszó Lazók Mátyás – fejéből pattant ki az ötlet, hogy csináljunk négyszereplős Karamazovokat, és ő azonnal rám gondolt Dmitrij szerepében. Nagyon furcsa, hogy most a Radnótiban Valló Péter is azt mondta: egyértelműen azt gondolja, hogy ezt a szerepet nekem kell eljátszanom. Úgyhogy biztos van bennem valami, ami a rendezőket vagy a kollégákat Dmitrij Karamazovra emlékezteti. Mindenesetre én jól érzem magam benne itt is, ott is. Úgy érzem, hogy van elég feladat ebben a szerepben – de magában a regényben is –, ami közel állhat egy harmincakárhány, jelen esetben harmincnégy éves színészhez. Engem is azok a dolgok foglalkoztatnak, amelyeket Dosztojevszkij sorra vesz a regényben. Ami pedig a kétféle előadást illeti: azon voltam, hogy a saját fejemben gyúrjak a kettőből egyet, főleg a szövegek miatt, hogy ne legyen ebből probléma. Bizonyos helyeken erősebben kell koncentrálnom, de hál' istennek nincs túl sok átfedés.

– Mi a legnagyobb feladat Mitya életre keltésében?

– Az a legnagyobb feladat, ami a legjobb is benne: hogy végletes emberi, érzelmi helyzetek bejárására ad alkalmat ez a szerep. Abszolút kiélhetem magam benne, és nagyon komoly munka, hogy olyan állapotba hozzam magam ott, az adott pillanatban, hogy képes legyek ezekbe a helyzetekbe beleszáguldani. Amikor a négyszereplős változatot csináltuk, nagyon tudatosan készültünk. Klasszikus szerepnaplót vezettem, igyekeztem kívülről-belülről megismerni Dmitrijt. Azon voltunk, hogy arról beszéljünk, ami minket érdekel, közben megértsük és megtartsuk a Dosztojevszkij-regény szellemiségét.

– Amikor valakinek azt találtam mondani, hogy kedvelem ezt a küzdelmes regénybeli Mityát, ő azt válaszolta, hogy talán azért, mert a legidősebb Karamazov az egyetlen hús-vér ember a történetben.

– Spiró György megnézte az egyik főpróbát a Radnótiban, és ő is azt mondta, hogy ezzel az emberrel – Dmitrijjel – lehet azonosulni, vele lehet végigmenni a történeten. És látom ezt én is: Mitya olyan, mint mi vagyunk, a kételyeivel, a hiába kergetett álmaival, a hitével; ahogy próbál hinni legalábbis. Szerintem velünk is így van ez. Vannak álmaink, amik után szaladunk, aztán szembesülnünk kell azzal, hogy a képességeink, a szerencsénk, a lehetőségeink nincsenek mindig szinkronban a vágyainkkal. Másrészt meg ugyanúgy küzd mindenki a saját démonaival, függőségeivel, a saját gyengeségeivel és ballépéseivel. Ezek néha egészen furcsa spirálba tudják taszítani az ember életét. Jobb esetben eljön az eszmélés ideje – hohó, hol van az az ember, aki két-három éve voltam – és vele a korrekció is.

– Ha a színészi pályádat nézzük, te most a jó úton haladsz, ugye? Ez akkor egy „jó spirál”.

– Mindenesetre igyekszem. A munka felé fordulok, élvezem, ha van feladatom. A színészet gyakorlati foglalkozás – akkor megy, ha az ember csinálja, és kapja a feladatokat.

– De te kapod, nem?

– Kapom, igen. Az a nehéz időszak, amíg az ember eléri, hogy észrevegyék. Vagy nagy szerencséje van, és azonnal nagyobb lehetőségekhez jut, vagy mondjuk bekerül egy budapesti vezető színházba, ahol rengeteg jó színész van; ott kicsit nehezebb a dolog.

– A belvárosi Radnóti társulatához tartozol, néha meg kisbuszba ülsz, és független produkcióval tájolsz.

– Nem játszom másképp itt sem, mint ott. Nyilván egy karamazov-típusú előadásnak megvan a maga szabadsága. Szeretem csinálni, mindegy, hogy hol. A játékszeretet van meg bennem, és nem feltétlenül az, hogy színészként eljátsszak valamit. Az a fontos, hogy olyan helyzetekbe kerüljek, amelyektől a való életben talán megijednék, és félnék belemenni. A színpadon meg minden kipróbálható. Történik velem valami. Aztán tapsolunk egyet, az ember föleszmél, és tudja, hogy na, itt van vége. Leteszem, és kész. Mint a gyerekek a homokozóban: beleélik magukat, teljes odaadással játszanak, a szülők meg ordibálnak, hogy gyere, kisfiam, vége a játéknak. Ezt érzem, amikor a színpadon vagyok, és ameddig tudom csinálni, addig úgy gondolom, hogy jó úton vagyok – jó dolgom van.