Egy dunántúli gesztenyefáról

De azért eszünkbe hozza Janus Pannoniust, a latinul verselő 15. századi magyar humanistát, aki a télen szirmot mondó dunántúli mandulafácska képében természetesen a saját sorsát látta meg: „S íme virágzik a mandulafácska merészen a télben, Ám csodaszép rügyeit zuzmara fogja be majd! Mandulafám, kicsi Phyllis, nincs még fecske e tájon, Vagy hát oly nehezen vártad az ifju Tavaszt?” A vers Weöres Sándor fordításában lett a miénk. Most akkor korán vagy inkább későn lobbant-e lángra az a körmendi gesztenye a fasorban, amely hajdani május elsejéken virágba borulva kísérte a menetelőket? A múlt tavaszhoz képest késő, a jövő tavaszhoz képest korán, mindenképpen magányosan ebben a furcsa, megzavarodott világban.

Fotó: Szendi Péter

Bár a gesztenyevirágzás mindig váratlan. Az egyik pillanatban még semmi, a másikban hófehér tobzódás minden: lángszoknya, fátyol, ernyő. Váratlanul jelent meg az a magányos kis fehér gyertya is az egészen másféle októberi lángolásban. „Piros levéltől vérző venyigék. A sárga csöndbe lázas vallomások. Szavak. Kiáltó, lángoló igék.” Ez meg Kosztolányi. Most már csak egy hiányzik: Radnóti Miklós – és a kicsi májusi imádság, hogy: „Szirom borzong a fán, lehull. Fehérlő illatokkal alkonyul. A hegyről hűvös éj csorog, lépkednek benne lombos fasorok. Megbú a fázós kis meleg, vadgesztenyék gyertyái fénylenek.” Vadgesztenye gyertyája fénylik sárga-barna csöndben. Valami béke. Valami borzalom.