Egy tál betűleves lesz a Csónakázótó, jut belőle mindenkinek – Munkában a WestWerk Alkotóműhely

Az előkészületeknek a bozsoki Sibrik-kastélyban néztünk utána, néhány napig ott működött a kollektív kortársműterem.

A művészetnek kutya kötelessége keresni a határokat, és a bozsoki Sibrik-kastély, meg a kastélyt átölelő táj harmóniája voltaképpen önmagában megteremti azt a határhelyzetet, amely elengedhetetlen az alkotáshoz. Alkotótábor van itt és művésztelep, amelynek remélhetőleg lesz folytatása. A kastély boltíves kapuja olyan udvarra vezet, amely zárt és nyitott egyszerre. Hátul a „művésztelepiek" Baki Orsi irányításával tűzgyújtással bajlódnak éppen: az alkotótábor önellátásra rendezkedett be, az asztalon illatos kolbászkarikák és más hozzávalók várják a sorsukat. Az udvar közepén borostyánnal benőtt méretes faág, lehetne készülő installáció része is, de nem az. Bár (szinte) minden a kontextustól függ, hát még a kortárs művészetben.  Arrébb magányos karosszék, benne óvatlanul  könyv hever, Krasznahorkai László: Az ellenállás melankóliája. Helyben vagyunk.

Önellátás és ellenállás; a szó legtágabb és legszebb értelmében. Ezzel a két szóval akár a WestWerk – mint alkotóműhely és egyesület – megalapítása is magyarázható. Az építész-képzőművész Bakucz András az egyesület elnöke, de rögtön hangsúlyozza: elnököt választani törvényileg előírt kötelezettség, a funkció abból a szempontból mindenképpen formális, hogy az egyesület   projektszellemben működik. Tehát most sem arról van szó, hogy mindenki a saját dolgaival foglalkozik: a művésztáborban hosszas ötletelés után kikristályosodott közös alkotás zajlik, az eredménnyel szeptemberben szembesülhet a közönség.

Ami pedig a kezdeteket illeti: „Baki Orsival, Farkas Imivel 2014 nyarán beszéltünk először arról, hogy jó lenne olyan szervezetet, egyesületet létrehozni, ahol a mi generációnk együtt tud dolgozni", mondja András. „Amikor az egyetem befejezése után hazaköltöztünk, egyszer csak azt vettük észre, hogy alkotóként légüres térbe kerültünk.  Belejátszott ebbe a válság is: egyre szűkültek a lehetőségek, egyre kevesebb kiállítótér maradt Szombathelyen. Pedig mindannyiunk alapélményei közé tartoznak például a sportház korábbi nagy kiállításai: Márffy Ödönnel, Mednyánszkyval, Aba-Novákkal.  Megemlegettük, hogy  a Művészetek Háza pincéjében micsoda kortársesemények voltak. Amikor viszont a tanulóévek után visszajöttünk Szombathelyre, nem ebbe a közegbe jöttünk vissza. Közben meg kellett persze alapozni az életünket, az egzisztenciánkat – a művészetből nem lehet megélni –, de az  autonóm alkotásra is szükségünk van."

De hol? Hogyan? Milyen keretek között? „Többünk hiányérzetét oldandó kezdtünk el tervezgetni, és jutottunk arra, hogy megalapítjuk az egyesületet. Kezdettől fontosnak tartottam, hogy olyan szervezetet  hozzunk létre, amely nem szakosodik (lásd! vízfestők, tájfestők stb.). Ellenkezőleg: kifejeztten az volt cél, hogy  minden szakterületről, ami az autonóm és az alkalmazott művészetekhez köthető, jöjjön legalább egy ember. Így is történt: vannak köztünk építészek, van formatervező, van fotós, filmes, festő, szobrász, grafikus."

Az sem véletlen, hogy az egyesület már nevében jelzi: alkotóműhely is. András úgy fogalmaz, hogy „a macerásabb utat" választották: „Az benne a jó, hogy ez egy több nézőpontú társaság. Az OpenArt-projekten gondolkodva abból indultunk ki, hogy ne hagyományos tárlat legyen, amikor mindenki behoz valamit és kiteszi egy zárt kiállítótérben  -  amit ráadásul eleve nem könnyű találni. Hanem csináljunk inkább valami olyasmit, ami sokkal inkább reflektál a városra, a város kiválasztott helyszínére – és ami kortárs kontextusban erőteljesebben értelmezhető." Kortárs megjelenés, reflexió, közös munka – ezekből az alapgondolatból született meg az egyesület első megmozdulásának, az OpenArtnak a  „betűleves-koncepciója", amely a város támogatását is élvezi. Ez utóbbi azt jelenti, hogy a pályázaton elnyert pénzből el lehetett indulni anyagot vásárolni – aztán önellátó alapon birtokba venni néhány napra a Sibrik-kastélyt és környékét.   (A kastély egykor az MMIK-hoz tartozott, ma a vasi kormányhivatal kezelésében van. Ha felújítanák, maga lenne a paradicsom, bár bizonyos szempontból ebben az állapotában is az.)

Na de: az OpenArt. A Csónakázótó „bevonásával" megvalósuló projekt tehát abszolút – szellemi és fizikális értelemben egyaránt - közös munka, a WestWerk jegyzi. Mindenki hozzáteszi a magáét: az alkalmazott grafikustól az építészig. A kivitelezést komoly tervezőmunka előzte meg: a biliárdterem falán éppen a betűtervek közül látható egy – mintha egy ház alaprajza volna. Csak egy momentum: ki kellett kísérletezni például, hogy a  mezőgazdasági fóliából vágott-vasalt-fölfújt kétméteres betűkhöz melyik betűtípus illik a legjobban (melyik betűtípusból lehet megcsinálni). Az installálás szintén nagy feladat elé állítja az alkotókat, minden tekintetben: aztán majd kiderül, hogyan működik élesben a lebegés.

Ha a puding próbája az evés, a „betűleves-projekté" a bemutató lesz: egy szeptemberi napon kiderül, hogy milyen az, ha nagy tál betűlevessé válik a szombathelyi Csónakázótó. A helyszínnek azért is nagy szerepe van, mert a kortárs művészet befogadójává teszi – potenciálisan legalábbis - mindazokat, akik különben nem járnak kiállításra. (Persze „preformált" - másképpen elvetemült -  tárlatlátogatók is jöhetnek.) Ráadásul attól sem kell tartani, hogy a betűlevest fölfalja az idő: egyrészt az OpenArtról dokumentáció készül, másrészt az egyesület nem tett le arról sem, hogy a vízből „visszaszedett" betűket előbb-utóbb zárt térben is új kontextusba helyezze.

Baki Orsi, Bakucz András, Dénes Nóra, Egri Balázs, Farkas Imre, Kassai Ferenc, Pálfi Gyöngyvér, Rasperger Dávid, Szántó István, Tóth Norbert, Tóth Péter – ők a WestWerk alapítói. Bozsokon a közös munka mellett (és most nem egyszerű szlogen, hanem maga a valóság) esténként egyenként is bemutatkoztak: beszéltek arról, mostanában mivel foglalkoznak, mi érdekli őket. A műhely megkezdte működését – remélhetőleg egy szép, hosszú barátság kezdete, illetve folytatása ez. Készül a betűleves, jut belőle mindenkinek.