Ezt is elviszik magukkal: búcsú és székfoglaló a celli Soltis Színházban

A Soltis Lajos Színház úgy működik, mint a kaleidoszkóp. Ha innen nézem, civil szervezet, ha onnan, kísérletező, minőségi független színház, ha amonnan, bérletsorozatokat indító repeortoárszínház; ha eminnen, sikeres gyerek- vagy éppen ifjúsági csoportként mutatja meg magát. A Soltis-gyerekstúdió legújabb előadása, a Segítség, ember! például a tavalyi sikerhez hasonlóan meghívást kapott a Weöres Sándor Országos Gyermekszínjátszó Találkozó debreceni csúcsgálájára (csoportvezető Marton Merci, rendező Ecsedi Erzsébet). És akkor a drámapedagógiai, tanteremszínházi vonulatról (végzett drámapedagógusokkal) még nem is beszéltünk, különös tekintettel a nyugdíjas celli hölgyek „Nem vagyok én apáca”-show-jára.

Ma ez mind a sokféle díjjal elismert Soltis Lajos Színház, amely Soltis Lajos, Fieger Szabina és Kurucz László elveszítése után, a sitkei 21 évet maga mögött hagyva talált új otthonra 2001-ben Celldömölkön. Vagyis egy 12 ezres kisvárosnak színháza van! És „a színház számíthat a városra, de a város is számíthat a színházra”. A folytonosság megtestesítője, a társulat alapítója és máig vezetője, a tragikus autóbaleset (amelyben vétlenek haltak meg) után sokáig kórházban lábadozó Nagy Gábor idézi föl a költözés körülményeit a rendhagyó és ünnepi évadzáró társulati ülésen, ahol plakettel és oklevéllel köszöntik mindazokat, akik segítettek átvészelni a nehéz időket és különösen sokan tettek azért, hogy a társulatnak igazi otthona legyen Celldömölkön. „Se testünk, se lelkünk nem kívánta az intézménnyé válást”, fogalmaz Nagy Gábor, „de ez volt az egyetlen út a megmaradáshoz”. Celldömölk hírét is vitte a társulat, amikor sorra érte el nemzetközi sikereit: 2005-ben egy kairói (Egyiptom) fesztiválra jutott el a Herczeg Tamás rendezte Weöres-látomással, 2010-ben Spanyolországban, 2011-ben Norvégiában hódított a gyönyörűséges Álomevők – Deák Varga Rita rendezésében.

Fotó: Soltis Lajos Színház/Benkő Sándor

„Jó, hogy így alakult”, összegez Fehér László polgármester, a megjegyzéssel arra utalva, hogy az önkormányzat helyesen döntött, amikor végül nem bocsátotta üzleti célra a régi moziépületet („a vállalkozói terveket felejtse el mindenki”), amely felújítva, színházzá varázsolva ma már a belváros éke. Kellett ehhez a KMKK 2005-ös fölújítása is: a társulat akkor költözött át a művelődési központból a moziba, az átmenetiségből végül igazi kamaraszínház lett.

A Soltis Lajos Színház celli beilleszkedését az első perctől segítette egy kedves, szolgálatkész, nyílt és talpraesett, egyre inkább nélkülözhetetlen gimnazista: Benkő Péter. „Peti lett nekünk. Azóta is van. Volt eddig.” B. Péter Pál az elmúlt 15 év meghatározó figurája – évekig művészeti vezetője – volt a Soltis Lajos Színháznak. Játszott, rendezett, írt (darabot és pályázatok tömkelegét), fesztiválokat talált ki, a Magyar Drámapedagógiai Társaság elnökségi tagjává választotta, jól működött (ameddig működhetett) a különben általában vitákkal terhes független színházi NKA-kuratóriumban. Érdemeit még hosszan sorolhatnánk. „Ami a Soltis Színházban innováció, hozzá köthető.” Péter a feleségét is a színházi közegben (hol máshol) találta meg: az első celli Soltis-fesztiválján rögtön Fieger Szabina-díjjal elismert Víg, illetve már Benkő Ágnes – tanár, színész, táncos, koreográfus, a budapesti Trainingspot egyik alapítója stb. – munkái Nagy Gábor megfogalmazásában „tiszták, pontosak”. Ági 5 évet töltött Cellben. Mert ők ketten, Ági és Peti úgy döntöttek, hogy útra kelnek: irány London. Ezért szól most másképp az évadzáró társulati ülésen Az üvegtemplom-előadás (Benkő Ági jaj, nagyon szép rendezése) „főcímdala”, hogy: „Voltunk madarak, majd repülünk, megint repülünk, szabad madárként újjászületünk.” Ezért nevetünk, de főleg sírunk, amikor a Londonból iskolaügyek miatt pont hazatért Sipi (Sipos László) Baluval előadja Erdős Virág és a Kistehén „Ezt is elviszem magammal”-dalának itt-ott átigazított, személyesre hangolt változatát: ...viszem a Grotowski- meg Sztanyiszlavszkij-összest, viszem a Gabit, viszem a nagypapát... Ezt is elviszem magammal... Viszem a tutit, viszem a gagyit, viszem az otthonkában utcára tett nagyit, kicsit a nyarat, kicsit a telet, viszem a mindörökké Dr. Géfin teret. Ezt is elviszem magammal... Viszem a Gábort, viszem a Rolit. Viszem a Celldömölkön színházzá lett mozit. Viszek egy búval bevetett földet, viszem a pirosat, a fehéret, a zöldet, elviszem ezt is, elviszem azt is. Viszem a bankot, viszem a pálmát, elviszem minden igaz magyar ember álmát. Viszek egy csontig lelakott testet, viszont az nem kérdés, hogy Buda helyett: Pestet. Viszek egy szívet, viszek egy májat, viszek egy kívül-belül lakhatatlan tájat. Viszek egy szépre rendezett mesét, viszem a legeslegeslegutolsó esélyt. Ki tudja, lesz-e búcsúzni időm, viszem a Duna-parton levetetett cipőm. Mit bánom, úgyis elviszem lazán, elviszem gond nélkül a hátamon a hazám. Ezt is elviszem magammal.

Ezt is elviszik magukkal. De a Soltis Lajos Színház vadonatúj székei közül a hatos meg a hetes (az első sorban) most már mindig Ágié és Péteré: örökbe megkapták. Bruckner Roland meglepetés-búcsúdala úgy szól, hogy „...fényév távolság”. Igen: ez A padlás. Dolgom, álmaim.

A legjobb színésznek, színészi teljesítménynek járó Anselmus-vándordíjról az évadzáró szünetében dönt szokás szerint titkos szavazással a társulat. A 2015/16-os évadban 106 előadást jegyez a színház, ebből 34-et Cellben, rendre nagy érdeklődés mellett. Az úrilány szobát keres című Rejtő-bohózat például „zsúfolt házakkal” ment (volt pesti vendégjáték is), az évadzáró előtti estén játszották utoljára, Benkő Ágival és B. Péter Pállal a főszerepben (nem gyakran vállaltak ilyesmit, jól állt nekik). Naná, hogy happy end-del.

A jubileumi plakettek (5, 10, 15, 20 év a színháznál) és az egyéb elismerések átadása után perceken belül kiderül, hogy Anselmus-vándordíjasból az idén kettő van: Benkő Ágnes és Bruckner Roland. Rolinál marad a szobrocska, Ági elviszi magával az oklevelet. Azt ígérik, félidőben cserélnek.