„Ha a Földön nincs remény, hát menjünk a Marsra”

A végére kiderül, hogy a megzenésített nagy Weöres-versből akár még Zaporozsec-sláger lehet. Gitárkísérettel föl is hangzik a Valse triste, Bence viszont „senkinek a depressziójáért nem vállal felelősséget”.

Varga Bence a Nyugat-magyarországi Egyetem Savaria Egyetemi Központ (egy szuszra nem könnyű kimondani) magyar-angol szakos MA-hallgatója, ráadásul éppen a Bájoló napján kezdődött a tanítási gyakorlata. Azt mondja, kicsit elfáradt, de pozitív élmények érték: 9. osztályos diákokkal beszélgetett egy jót a Robinson Crusoe-ról. Így utólag még annak is van jelentősége, hogy pont a Defoe-regény volt az első napi tananyag, hiszen a jobbára Bence által jegyzett Zaporozsec-dalok gyakran keresnek és nyitnak utat valami másik világ felé.

Háború a határon és globális fölmelegedés


Ahogy a valóban kíváncsi kérdezőember szerepében Boros Ferenc fogalmaz: a dalokból gyakran kihallatszik az elvágyódás motívuma. Bence csöndes és csillogó (ön)iróniával kerüli el – sikerrel - a patetikus fogalmazás szkülláit és kharübdiszeit, úgyhogy az elvágyódás témakörben nagyjából annyit jegyez meg, hogy a világban körülnézve a generációjának minden oka megvan arra, hogy menekülésre fogja: globális fölmelegedés, járványok, háború a határon, és még az is reális veszély, hogy ennek a korosztálynak már nem lesz nyugdíja. Úgyhogy: „Ha a Földön nincs remény, / hát menjünk a Marsra. / Ott már nőnek a fák, / építsünk kolóniát / a végtelenbe és tovább / ott kezdhetnénk újra.” A nem is tudatos, hanem inkább zsigeri elvágyódás persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy a Zaporozsec-dalokon eluralkodna az „érfelvágós” melankólia, sőt. Varga Bence szeret játszani, és pátosz ide vagy oda, a Zaporozsec missziójának tekinti, hogy – akár leendő magyar szakos tanárként is - jól működő átjárót létesítsen a popkultúra és a magaskultúra között. Nem kötelező persze felfedezni a Zaporozsec-szövegekben az irodalmi áthallásokat (intertextuális utalásokat, hogy az irodalomtudománynak is megadjuk azt, ami az irodalomtudományé), de mindenképpen kap egy kis örömöt és plusz-ajándékot, aki a „testnek a kenyér”, „fűszere a földnek” típusú fordulatok mögött megsejti Shakespeare szonettjeit.


Ravaszdi Shakespeare William


A „ravaszdi Shakespeare William” egyébként is főszereplője a Zaporozsec-történetnek: Bereményi Géza és Cseh Tamás szerzeménye kabala és sarokpont a zenekar életében. Bence szerint talán még a 2007-es Átjáró-győzelemhez is hozzájárult az az epizód, hogy a zenekar a beállásnál éppen ezt a dalt kezdte játszani; a klasszikus csemegére a tehetségkutató zsűrije mindjárt fölkapta a fejét. Az Átjáró-siker pedig azért különösen fontos a Zaporozsec számára, mert attól fogva fordult komolyra a „dolog” – a zenekari tagok számára is. Hogy talán lesz a Zaporozsecből valami. Lett.

Különben Bence szerényen hárítja a Zaporozsec-legenda „kanonizálását”. Igen, kilenc évig járt zeneiskolába, ő választotta a hegedűt: „Azonnal kiderült, hogy zenélni nem egyszerű – a hegedű nehéz hangszer. Onnan van az első közös zenélés-élmény.” Aztán beütött a Beatles-őrület („valószínűleg a szülők hatása ez is”), úgyhogy „magamhoz vettem anyukám régi csehszlovák gitárját”. Ezek után - 13-14 évesen -  már „szinte automatikusan jött” a vágy, hogy  ideje zenekart alapítani. Szerencse, hogy Bence édesapja annak rendje és módja szerint a fiúk rendelkezésére bocsátotta a családi garázst: „Buli volt. Jól éreztük magunkat.”  


Keleti nyitás

A zenekar különben előbb T-Birds (vagyis Thunderbirds) névre hallgatott minden idők legsikeresebb musical-filmje, a Grease és benne John Travolta zenekara nyomán, aztán megváltak az „angolszász hangzású tucatnévtől”. A Zaporozsec egy gimnáziumi informatikaórán került Bence látóterébe, a tanára éppen azt magyarázta, hogy „bezzeg a Zaporozsec milyen rossz autó”. Viszont a   neve jól hangzik. Így aztán a fiúk  nem hagyták magukat lebeszélni: „Nem tudtuk, mi van mögötte, nem voltak előítéleteink. Viszont már akkor éreztük a keleti nyitást.” (Kis mosoly a nem létező bajusz alól.) Bence a Zaporozsec stílusbesorolására nem vállalkozik, de máig vállalja az „alternatív ősöket”: a Quimby-t, a 30 Y-t, Kispálékat. Még az elő- és utózenekaros korszakát élte a Zaporozsec, amikor egy szombathelyi koncert alkalmával Kiss Tibor személyes figyelmét is fölkeltette a zenekar; az a beszélgetés az öltözőben szép és fontos emlék marad. Úgyhogy a Bájoló-esten  elhangzik a Don Quijote ébredése, hódolattal a Quimby-nek.


Sok szerencsét, Zaporozsec!

Száz szónak is egy a vége: az Átjáró-győzelem óta egyre gyorsabban száguld a Zaporozsec. Hogy legyen egy kis képzavar: egyre magasabbra jut a zenekar azon a jelképes lépcsőn, amelyet Bence szerint fokról fokra kell birtokba venniük. Most egyébként pont „kényes a helyzet” a merre tovább szempontjából: az amatőr létezésen túl, versenysikerek, klipforgatás és önálló fesztiválföllépések után; újabb fesztiválok – és például egy nyári A38-meghívás előtt, folyamatos Petőfi rádiós jelenléttel. Bence szerint különben itt sincs semmi nagy titok, se csoda: „Beküldtük  a Buborékot, a szerkesztőnek megtetszett – ennyi.” Nagy petőfis karriert futott be időközben a Mr. Gorsky is. (Hogy kicsoda-micsoda ez a titokzatos úriember, tessék utánanézni. Mindenesetre kívvánjunk szerencsét neki. A kulcsszavak: Neil Armstrong, Holdra szállás, kis lépés, nagy ugrás stb. A fő a játék. És hogy az „igazat mondd, ne csak a valódit”.)

Boros Feri szóvá teszi, hogy milyen látványos a különbség  az egyszálgitáros-bájolós Varga Bence visszafogottsága és a színpadi „Zaporozsec-robbanás” között. Bence azt mondja, nincs ellentmondás: „Akárhogy nézzük, ott én vagyok a frontember: a koncerteken ki kell löknöm magamat a komfortzónámból, hogy képesek legyünk megnyerni a közönséget. A színpad arról szól, hogy egy picit olyan valakik legyünk, akik egyébként nem vagyunk. A hétköznapokban legalábbis.”

Komfortzónán innen és túl, elbájolódtunk megint. A szeles februári estében nekifeszülünk Don Quijote szélmalmainak, fülünkben a Zaporozsec-dal, hogy „ha a Földön nincs remény, hát menjünk a Marsra”. Furcsamód itt és most pont ebben a dalban van a remény.  Meg abban, hogy Weöres Sándor verse, a Valse triste  (egy a „legszebb tizenkettőből”) akár még vérbeli Zaporozsec-sláger is lehet. Hűvös és öreg az este. Remeg a venyige teste. Tavasz jön.