Hát nem különös ez? - Beszélgetés Hámori Gabriellával

– Egy színész a színpadon, a szerepei által mondja el a fontos dolgokat önmagáról is. Most Finum Rózsi leszel A falu rosszában. Mesélsz róla?

– A szöveg régi, de a viszonyok, amelyeket megmutat, a mai napig érvényesek. Ahogy egy falu működik. Ahogy egy közösség mindig kirekeszt, kivet magából egy-egy embert. Ez a törvény egy osztályban, egy munkahelyen – vagy bárhol máshol működésbe léphet. Abban a faluban, ahol ez a történet játszódik, két ilyen ember van: Göndör Sándor és Finum Rózsi. Ő az a nő, akinek titka van – akit a többiek igazán nem tudnak hova tenni. Egyébként nagyon érdekes, hogy pont ezt a szerepet kaptam, mert hordozok valami hasonló jellemvonást. Általában hamar beilleszkedem abba a közegbe, ahova éppen kerülök, gyorsan teremtek kapcsolatokat, de keveseket engedek magamhoz igazán közel: egy bizonyos pont után lezárok, falakat emelek, és azokat tényleg nehéz lebontani.

Hámori Gabriella: „Egyszer csak megláttam Finum Rózsiban anyukámat".  Fotó: Szendi Péter

– Talán pont ezért vagyunk rád kíváncsiak. Mert egyszerre vagy zárt és nyílt, mert van benned valami titok.

– Ez nálunk családi vonás. Az én anyukám ilyen volt, a nővéremben és a nővérem négy lánya közül kettőben nagyon erősen megvan ez a tulajdonság. Ilyen a lelki alkatunk. Van benne félénkség és zárkózottság – de nem annyira nagy titok ez, mint amilyennek látszik, a titok nagy része legalábbis könnyen megfejthető. Azért volt számomra mellbevágó, hogy Finum Rózsi leszek, mert a szerepben egyszer csak megláttam anyukámat, aki a nővéremet egyedül nevelte egy kisvárosban, a 60-70-es évek Magyarországán. Elhagyott nőként, egyedülálló anyaként átélte mindazt – vagy valami hasonlót -, amit Finum Rózsi átél ebben a kicsi közösségben. Anyukám akkor lett újra teljes értékű, köztiszteletben álló tagja a közösségnek, amikor megismerte édesapámat. Az kellett hozzá, hogy legyen egy embere – hogy legyen mellette egy férfi. Nem különös, hogy ez így működik? A darabban Finum Rózsit azért nem fogadják el, mert többet gondolnak a zártsága mögé, mint amennyi valójában ott van. Ennek a nőnek nyilván van egy nagy szíve, szerelembe esett, elhagyták – ugyanúgy, mint bárki mást. Vagy nem úgy botlott, hogy közben volt mellette valaki, aki igazolta volna ezt a botlást a társadalom szemében. Ő nem tart fönn látszatházasságot. És ha egy nő egyedül van, akkor oda mindig sok mindent lehet gondolni. Ez a Finum Rózsi: egy nagyon magányos ember, akinek a titkához az is hozzátartozik szerintem, hogy a magányban valahogy mindig van valami félelmetes – azoknak a szemében, akik inkább a rossz kompromisszumok mellett döntenek, akik a járt utat semmiképpen nem hagyják el a járatlanért.

– A pályádon többször léptél járatlan útra, de nem égettél föl minden konvenciót: az Örkény Színház társulatához tartozol.

– Nagyon szeretem az Örkényt – amely ráadásul most kivételesen jó szakaszában van –, de hosszú távon valószínűleg nem ez lesz az én utam. Az csak Magyarországon tradíció, hogy végtelenül hosszú időt eltöltesz egyetlen társulatnál. Az Egyesült Államokat nem is említem, de Franciaországban, Németországban vagy bárhol Európában sokkal sűrűbben váltanak az emberek társulatot; sokkal természetesebb, hogy időről időre valami másba fognak: keresik önmagukat, a saját lehetőségeik határait. De érdekes módon egyre több, nálam fiatalabb kollégától itthon is hasonlókat hallok. Nemrég jöttek ki az egyetemről, három-négy éve a pályán vannak, és lehet, hogy sokat és jókat játszanak, mégis azt érzik, hogy valami hiányzik. Ezek a fiatalok valamire várnak, valamit még szeretnének kipróbálni. Én is folyton ezt érzem. Most például tanítani fogok egy filmszínész-iskolában, az nagyon érdekel. Elkezdtem próbálgatni, hogy mit mondhatok én a színészetről egy nálam fiatalabb embernek – hogy képes vagyok-e úgy átadni a tapasztalataimat, hogy azok aztán őt megsegítsék.

– Volt idő, amikor nélküled nem készült magyar (közönség)film, aztán Németország és Amerika következett. Akkor ez már a tapasztalatok összegzésének ideje?

– A sok-sok casting és utazás során rengeteg embert megismertem a filmes világból – ezt hívják mostanában kapcsolati tőkének -, akik máig hatnak rám. De azt hiszem, az utánam következő generációknak már a castingra járás is könnyebb és természetesebb lesz: jobban beszélnek idegen nyelveket, közelebb vannak a külföldi produkciók. Nekem még különös volt ilyesmiről egyáltalán beszélni.

– Pedig tavaly behívtak a legújabb Mission Impossible női főszerepének castingjára, és te nem utaztál, mert éppen itt próbáltál Kőszegen.

– Igen, éppen Cákon ültünk egy csárdában, amikor a telefonhívás megérkezett. De hát nemcsak azért nem mentem, mert mi lett volna a kőszegi bemutatóval, hanem azért sem, mert latolgattam, hogy mennyi az esélyem, és arra jutottam, hogy minimális. Az is nagy tapasztalat, hogy mindenképpen kell egy bázis a nemzetközi filmes karrierhez: kell ügynökség – és kell filmgyártás is. Sokkal nagyobb esélyekkel indul nemzetközi terepen egy olyan – például skandináv – színész, aki mögött nagyobb filmipar áll, mert egyszerűen könnyebben azonosulnak vele. Annyi szempont van, amit meg kell, meg kellett érteni. Átcsoportosultak a vágyaim. Sokat tanultam belőle, és azt szeretném továbbadni, valamibe beletenni. Örülök, hogy kipróbáltam, sőt számítok arra, hogy a menedzserem – aki producer is – abban a filmben, amit szeretnék megcsinálni, tud majd segíteni.

– Átállsz a kamera másik oldalára?

– Mikó Csaba íróval fejlesztünk egy filmforgatókönyvet. Van egy történet a fejemben, ami a gyerekkoromból táplálkozik, és egyszerűen szeretném elmondani. Nem a rendezői ambíció hajt, hanem az a történet, amit nem találok meg azokban a történetekben, amelyeket el kell játszanom, ezért meg kell csinálnom, el kell mesélnem.

Kamerák és mosolyok

Budapest, 1956. november 4-e. Köves István és Bodor László az éjszaka leple alatt, a romos utcán elássák fegyvereiket. Köves vöröskeresztes teherautón elhagyja az országot. Felesége egyedül marad két fiával, Gáborral és Dinivel. A hatvanas évek elején megjelenik náluk a börtönből akkor szabadult Bodor. Ő lesz a család új feje. Gábor az orvosi egyetemre készül, bár tudja, hogy apja miatt nem sok reménye van a felvételre. Dini gimnazista. Szukics Magdába szerelmes, és a negyedikes Pierre-t bámulja. Az iskolabálokon rock and roll szól, Elvist bálványozzák és utánozzák. Dinit egyre mélyebb válságba sodorják bontakozó érzelmei, nevelőapja megalkuvásai és a felnőtt világ sok más ellentmondása. Pierre-t kizárják a gimnáziumból, úgyhogy egy lopott autón Dini és Magda is elindul vele Nyugatra. És megáll az idő. Hol lehetnek? Znamenák István, aki Dinit játszotta – és játssza, – Gothár Péter mozijában; szóval Znamenák István most speciel itt van Kőszegen. Rendez. És egy próbaszünetben, mintegy mellesleg, színházi fotóiból ad közre néhányat a Jurisics-vár lovagtermében, Stekovics Gáspár társaságában. Egy Steko, egy Znami, a barátok szerint. Érdekes játék felfedezni a két látásmód között a különbséget. És akkor Znamenák István félszeg és talán boldog mosolyában, ahogy a falnak támaszkodva fogadja a gratulációkat, egyszer csak föltűnik az a régi, inas kamasz: Dini a Megáll az időből. Végszóra befut Hámori Gabriella, mint A falu rosszában, csak ott botrány tör ki, amikor megjelenik. Most öröm van, a fényképezőgépek csattognak, lesz még ebből újabb kiállítás. Elvégre színház – majdnem az egész világ.