Hollósi Frigyes állandó asztala a Kőszegi Várszínházban

2017. július 19., 08:30 szerző: Munkatársunktól
komment
KŐSZEG A FRICI. Így: határozott névelő, becenév, csupa nagybetű. Hollósi Frigyesre, a Kőszegi Várszínház művészére emlékeztek barátok és kollégák hétfő este a Jurisics-vár udvarán. Szabad ég alatt, nehéz mellkassal, baráti szívvel.
hirdetes_kapcsolo: 1
data['nincs_banner']: 0
G->reklam_mentes: 0

- Itt nem szabad ünnepi beszédet mondani - csuklik el Pócza Zoltán várszínház-igazgató hangja, amikor elindítja az estét. Ez az este nem akart túlszerkesztett lenni, nem írta elő senki, hogyan kell emlékezni. Nem fagyott ünnepélyes panoptikummá A talizmán díszletei közé berendezett színpad sem. Hiszen hol máshol lehetett volna hitelesebb helyen ez az esemény, ha nem a Kőszegi Várszínház kulisszái között? Ezen a színpadon most senki nem szerepel, hanem a saját hangján emlékezik.

A nézőtér átalakult. Kávéházi terasz nyílt a macskaköves udvaron. Körasztalokon gyertyák. A pislákoló láng mintha valamely nyelven túli bizonyossággal kötne össze minket azzal a bizonyos túlsó parttal. Egy asztal kiválik a többi közül, önmagában fénylik, rezeg körülötte a jelenlét. Ha valaki mégis arra venné az irányt, Pócza Zoltán barátságosan, de szigorúan odaszól: „Oda ne, jobbra az első asztal, az a Frici helye." És tényleg: oda van készítve a hosszú kávé, tejjel, két cukorral, füstölög a meggyújtott cigaretta. A mindennapiság van itt jelen, szokásainak megidézésével üzenik, hogy Hollósi Frigyes nemcsak ezen a napon része a kőszegi várnak, hanem mindig. És nemcsak alkalomszerű, vendégművészként járt ide, hanem hazajött. (Leírva is nehéz ez a múlt idő.) A várszínház csapata is állandóra tartja fenn neki az asztalt. Még mindig...

Ezen a színpadon most senki nem szerepel, hanem a saját hangján emlékezik. Most éppen Sebesi Tamás, Trifusz Péter, Gelencsér Ildikó, Pócza Zoltán és a tuba mögött Bakos Zoltán. Az előtérben Hollósi Frigyes asztala Fotó: Kőszegi Várszínház

Pócza Zoltán és Pénzes Stefánia (a várszínház jelmeztervezőjének, Cselényi Nórának a lánya) egy régebbi interjú felidézésével hangolnak. Rögtön az első idézett mondatoknál kibukik a nevetés a jelenlevőkből. Akárha Frici jelezne: Tessék kérem, hisz itt vagyok! Ilyen volt ugyanis. Azonnal hatott. Ő volt az a színész, aki ha színre lépett, olyan tapsvihar tört ki, hogy az őt üdvözlő szereplőknek nagyon résen kellett lenniük, hogy időben vissza tudjanak kapcsolni az előadásba. És ez nem feltétlenül kultusz vagy kialakult szokás kérdése, egyszerűen ilyen aurája volt, már a színpadra bekúszó árnyéka is játszott, külön életet élt. Még most is... Ahogy a Nem élhetek muzsikaszó nélkül felvételén megjelenik, le sem lehet venni róla a tekintetet. Mindenkivel kontaktust teremt.

Némedi Árpád és Sebesi Tamás gyorsan fel is kopognak az égbe (Guns N' Roses: Knockin' on Heaven's Door), mintha egy régvolt lakótelepen lennénk, ahol ha valakit le akartál hívni játszani, csupán felfelé kellett kiáltani.

Talán éppen ez volt az este lényege, hogy lehívjuk a Fricit játszani. És ott is volt minden fellépés, minden dalválasztás mögött, minden elszívott cigarettában, minden zokni nélküli láb szabadságában. Ott volt Stekovics Gáspár örökérzékeny fotóin, Pócza Zoltán, Trifusz Péter, Gelencsér Ildikó és Bakos Zoltán Cseh Tamás-feldolgozásában. És ott volt a könnycseppben is, ami Pénzes Stefánia Djelem, djelemjétől végighúzta magát az arcokon, hogy aztán eltűnjön a félmosolyban, amit az archív felvételről megszólaló Hollósi Frigyes hangja húzott könny-edényként az arcunkra.

Ott voltunk a várszínház udvarán, kicsiny emlékekből épített kávéházi szegleten. A falak közül pedig egészen az égig vitt a szél Mertz Tibor hangjával egy Tamkó Sirató-mondatot: Hazaszállok, mint az álom - a hoppla-hopp-szalmaszálon!

Munkatársunktól

2017. július 19., 08:30 szerző: Munkatársunktól

Hozzászólások

Részletes műsor

loader image

Műsorok betöltése...