Kultúra

2015.07.17. 10:48

Huszárik Katával Szombathelyen: "Olyan vagyok, mint az esőkabát"

Sokkal többre vagyunk képesek, mint amennyit feltételezünk magunkról. Ezt a tapasztalást hozta Huszárik Katának Sáry László fantasztikus „Futkosás-operája”.

Ölbei Lívia

Nem mindennapi élményben lehetett része a Nemzetközi Bartók Szeminárium és Fesztivál közönségének: a Remek hang a futkosásban című kortárs „bravúropera” bemutatóját – arról, hogy ilyen az élet – a Weöres Sándor Színházban tartották, muzsikusok, énekesek, színészek közreműködésével. Huszárik Katát a premier előtt kérdeztük: „A legnagyobb tapasztalásom az, hogy milyen kishitűek vagyunk magunkkal kapcsolatban. Néhány hete még azt gondoltam, hogy lesznek olyan feladatok, amelyeket nem tudok megoldani. Egész egyszerűen azért, mert nincs meg hozzá a megfelelő zenei előképzettségem. Bár Sáry Laci tanár úr osztályába jártam a főiskolán – mi voltunk az első olyan osztály, ahol tanított –, elég hosszan dolgoztunk is együtt, tehát nem volt teljesen idegen számomra sem ez a módszer, ez az anyag. De hát azért ezek nagyon nehéz, nagyon komoly koncentrációt és felkészülést igénylő darabok – szerintem a zenészek számára is, nemhogy nekem, aki egy mazsola vagyok. Úgyhogy nem voltam benne biztos, hogy sikerül megtanulnom. Aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy nemcsak eljátszom, amit kell, de koreográfiát is csinálok, plusz teakfázom közben. Az ember sokkal többre képes, mint amennyit feltételez saját magáról, csak nyilván kicsi százalékát használjuk annak, ami bennünk van, amit tudhatnánk: szűk mezsgyén járunk.”

Sáry László: Remek hang a futkosásban – a Maladype Színház és a Quaartsiluni Ensemble opera-bemutatója a Weöres Sándor Színházban, a Nemzetközi Bartók Fesztivál programjában. Fönn: hátul Rozmán Lajos, a sorban: Rákóczy Anna, Borbély László, Szilágyi Ágota, Duffek Ildikó, Huszárik Kata, Kéringer László, Petrovics Anna. A premier után a közönség nem akarta elengedni a társulatot: nagy volt a siker a Márkus Emília Teremben. Lenn: Huszárik Kata – aki szerint többre vagyunk képesek, mint gondolnánk (Fotó: Garas Kálmán, Stekovics Gáspár)

De Huszárik Kata állandóan szélesíti ezt a mezsgyét: játszik kőszínházban (Nemzeti), játszik független színházban (a Sáry-operát is jegyző Maladype, Balázs zoltán vezetésével), vezetett már tévéműsort, legújabban tévés szappanoperában kapott szerepet: „Az, hogy sokfélét csinálok, sosem tudatos döntés következménye. Hanem mindig megtaláltak a dolgok, én meg nagyon szeretem azt, hogy olyan területeken is kipróbálhatom magam, ami nem a sajátom – most persze nem a Maladypéről beszélek, hanem mondjuk a tévézésről. Nem tudom elképzelni, hogy bungee jumping-oljak, mert félnék, mert tériszonyos vagyok, és azt gondolnám, hogy kitöröm a nyakam. De ezek a feladatok számomra olyanok, mint a bungee jumping. Ez lesz ma is. Ott állok fönt, bemutató előtt fél perccel, nézek lefelé, és azt kérdezem, hogy – normális vagyok én? És ugrom. Ugyanezt éreztem tavaly, amikor élőben műsort vezettem. És a válasz valószínűleg az, hogy igen, miért ne lennék az – mert közben meg nekem ezekre az ugrásokra szükségem van.”

Molnár Gál Péter egyszer azt írta, hogy a színház a „mintha”, a cirkusz a „hátha” világa. A próba alapján a Futkosás-opera lélegzetelállító, akrobatikus mutatványokat is kíván, de szó szerint: „Szerintem ez az opera mintha is, és hátha is – de hát tulajdonképpen az egész élet csupa mintha – és csupa hátha.”

Huszárik Kata és édesanyja, Nagy Anna színésznő alapítványt hozott létre a magyar filmművészet jelentős, legendás alakja, Huszárik Zoltán – Kata édesapja – emlékének megőrzésére. Hol tart az emlékház ügye? Merre hajózik Szindbád? „Csináljuk, a bürokrácia útvesztőiben kevergünk – irgalmatlan ideje, de nagyon bízom benne, hogy lassan elérjük az alagút végét, és meglátjuk a fényt a túloldalon. Hogy milyen ezzel a névvel élni? Nem tudom – igazából sose foglalkoztam ezzel. Számomra egyrészt természetes volt, hogy apu – apu, anyu – anyu. Nem is törődtem ezzel. Ez az egyetlen túlélési lehetőség ilyenkor. Viszont valamelyik nap az jutott eszembe, hogy aki meglátja a Sáry-opera beharangozójában itt a Weöres Sándor Színház falán az arcomat, és mondjuk a Barátok közt nyomán eljön megnézni az előadást – na, ő vajon mit fog szólni. De közben ezzel sem akarok foglalkozni, mert ez is, az is én vagyok. Tökjó, ha bejön – hátha tetszik neki, és valami megérinti.”

A megérintés működik: Huszárik Kata mosolyog – és van benne most is valami kislányos, valami elemi tisztaság. „Dehogynem, nekem ez a kislányosság elég sokáig problémát is jelentett – most már azért nem –, mert tipikus naiva-alkat voltam. Pedig belül sose voltam naiva. Ez egy erős kontraszt volt a külsőm és a belsőm között. Lassan kezdek kívülről is hozzáérni a belsőmhöz – és ez jó. A tisztaság meg... hát nem tudom. Ezen is éppen mostanában gondolkodtam el: hogy olyan sok minden történt velem, és nem csak jó dolgok, de valahogy – nem tudom, mitől van ez – sikerült épségben mindent átvészelnem. Lehet, hogy azért, mert megpróbálok következetes lenni – nem a világ elvárásaihoz, hanem önmagamhoz, Ha olyan helyzetekbe kerülök, amelyek piszkosak, akkor úgy működöm, mint egy esőkabát. Ráfröcsög, saras lesz, jön egy eső, lemossa. Én vagyok az esőkabát.”

 

A rabkocsi is piros pillével

Balázs Zoltán, a Maladype Színház vezetője érzékeny, figyelmes játékot, szépen fölépített jeleneteket kér. A zenészek – Petrovics Anna, Rákóczy Anna fuvolával, Rozmán Lajos klarinéttal, Borbély László zongorával –, az énekesek – Duffek Ildikó, Kéringer László – és a színészek – Huszárik Kata, Szilágyi Ágota – összhangban megcsinálják, amit a rendező kér. Az előbbiek a zene felől indulnak, az utóbbiak a színészet felől, így találkoznak össze Sáry László „kreatív világában”. A zeneszerző közben csillogó szemű kobold módjára figyel, a közönség hol nevet, hol magába mélyed. Ilyen szépen, tisztán megmutatkozó játékot, esszenciális színházat ritkán látni; nevezzük operának, félig komolynak vagy bármi másnak. Mert rolleren körözve vagy teakfával, esetleg tűsarkúval – meg a hátradobott rúzsokkal – ritmust ütve, menetelve, zongoraszéken egyensúlyozva, vérszomjas zombiként nekiindulva, székekből tornyot építve – mindig az emberi (férfi-női) viszonyokról van szó. Vagyis rólunk. Mint a Remek hang a futkosásban-operához „librettóként” fölhasznált Weöres-versben, amely pont úgy működik, mint Sáry László módszere (vagy fordítva). „Ma szép nap van, csupa sugárzás, futkosnak a kutyák az árokszélen és mindenki remekül tölti az időt, még a rabkocsiból is nóta hangzik. Ma szép sugárzás van, csupa idő, kutyáznak az árokszélek a futkosásban és a nap nótával tölt mindenkit” stb., stb. Csupa semmiség, amiből fölépül a végtelen világegyetem. Talán az a jelenet a legszebb, amelyben piros tollpihe-pillét fújnak a lányok, hosszú-hosszú percekig a magasban tartják, alálépnek, ugranak, hajolnak, vetődnek: hadd repüljön.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!