Jordán Adél: „Most éreztem meg, hogy mennyire hiányzik az apukám”

- Az idei POSzT-gálán, amikor átvetted a legjobb női mellékszereplőnek járó díjat a Fényevőkben nyújtott teljesítményedért, újabb nagy sikert arattál. Amikor megköszönted apukádnak, Jordán Tamásnak, hogy 14 évvel ezelőtt megalapította a pécsi találkozót – mert különben hogy vehetnéd át a díjat? -, valahogy megemelkedett a nézőtér. Jó előre kigondoltad, hogy mit mondasz, amikor majd színre lépsz?

- Izgultam nagyon... Tudtam, hogy meg kell szólalnom, de annyira zavarban voltam, hogy sokáig nem jutott eszembe semmi: nem tudtam, mit is mondhatnék. Nem vagyok gyakorlott díjátvevő. Már javában tartott a gálaest, amikor valahogy föltűnt, hogy apukámat senki nem említi meg. És akkor arra gondoltam, hogy ki más hozhatná szóba, ki más köszönhetné meg neki a POSzT-ot, ha nem én. Végül is azért lehettünk ott, mert ő kitalálta, megteremtette a pécsi találkozót - és ezt halálosan komolyan gondolom. Igen, én is úgy éreztem, hogy annak a mondatnak helye és még humora is volt ott – azonnal nevetéshullám jött a nézőtérről –, örülök, hogy kimondtam. Egyébként ha nem kaptam volna díjat, nem mondhattam volna el.

Jordán Tamás és Jordán Adél

- A Katona József Színház sokat foglalkoztatott, sikeres színésznője vagy. Közben meg két zseniális színész, Lázár Kati és Jordán Tamás lánya. „Híres emberek" gyerekeiről sokszor elhangzik, hogy nehéz a sorsuk a szüleik árnyékában, de mintha rád nem vonatkozna ez a tétel: a saját jogodon vagy az, aki.

Bagoly és Cica próba: Jordán Adél. Fotó: Orlai Produkció

- Tényleg nem éreztem soha tehernek, egy pillanatig se nyomasztott, hogy színészek a szüleim. Színészként tudatosan a magam útját járom; erre kezdettől nagyon odafigyeltünk mindhárman. Persze szerencsém is van, hogy megtehetem. Csodálatos kis világban éltem gyerekkoromban: előbb Kaposváron, aztán a Merlinben, ahol szintén otthonomra leltem. A POSzT-on nagyon jó volt apukám mellett kamaszlányként jönni-menni, aztán főiskolásként, aztán színésznőként... Egyébként kisgyerekkoromtól bevontak az életükbe – anyukám erre nagyon ügyelt -, sokat hallgattam azt is, ahogy ők beszélgetnek. Anyukám kikérte a véleményemet előadásokról, alakításokról. És nálunk soha nem hangzott el, hogy megyünk a munkába, vagy megyünk a dolgozóba – csak az, hogy megyünk a színházba, megyünk játszani. Nagyon szépen szerették egymást – és engem is. Mindig iszonyatosan büszke voltam voltam rájuk – és vagyok ma is -, kislányként mindenkinek elmeséltem, hogy Lázár Kati az anyukám, Jordán Tamás az apukám. Most, hogy jött a taxis Jordán névre, egészen el volt keseredve, hogy én ülök be – és nem Jordán Tamás. Ilyenkor boldog vagyok, örülök a népszerűségüknek. Mindabból, amit tőlük kaptam, életem végéig tudok táplálkozni.

- Meg lehet fogalmazni, hogy melyiktől – mit kaptál? Apukád mindig azt mondja egyébként, hogy téged „jó anyagból" gyúrtak, szerencsésen vagy összerakva.

- Ezt mondja? De jó! Én is érzek valami ilyesmit. Apukámtól szerintem elsősorban azt a képességet örököltem, hogy meg tudok bocsátani. Jó, mondjuk ő sokkal nagyvonalúbb nálam, de azért bennem is megvan az a könnyedség, amely megakadályozza, hogy ne rágjam magam fölöslegesen piszlicsáré ügyeken, hogy mindig tovább tudjak lépni. Ezt tőle kaptam – anyukámtól meg sok mást. Most a gyerekemmel való kapcsolatomban érzem igazán, hogy mennyi mindent. Ha a színészetet nézzük, szerintem anyukám van túlerőben – és egyre jobban. Gyakran észreveszem egy-egy mondat után, hogy hú, ez ugyanaz, ezt pont úgy mondtam, mint ő.

- Egyszer egy interjúban azt mondtad, hogy vége a csitrikornak, most már ideje nőnek lenni. De valahogy azt sejtem, hogy a kislány és a nagybetűs nő együtt él, jól megfér benned – éppen ez a jó. Vagy nem?

- Szeretném, ha így lenne. És mostanában a bennem lakozó kislányt – a naivságot, a tisztaságot - erősítem is mindenféle meditációkkal, hogy el ne veszítsem. A gyermeki lélek tényleg mindenkiben benne van, csak meg kell találni, megtisztítani attól a sok keserűségtől, ami a felnőttségben rárakódott. Azt hiszem, szerencsés csillagzat alatt születtem, ettől van talán, hogy nem nagyon tudom, mi az: sérülni – egyelőre. Ezért aztán nincs bennem keserűség sem. Azt meg, hogy nőnek lenni mennyire jó, pár éve tapasztalom. Nem akartam felnőni, de most már látom, hogy felnőttnek lenni jó.

- Ez a tapasztalat nyilván jórészt a kisfiadnak köszönhető. Ő is színházi gyerek?

- Nem olyan mértékben, mint én voltam, de természetesen bejár – annyit játszom mostanában, hogy másképp nem is lehet megoldani. Imád ott lenni, de ez nem az ő különlegessége, minden gyerek szereti: a színház jó hely a gyerekeknek.

- A párod Keresztes Tamás. Az első, ami rólatok eszembe jut, hogy de szép ez így: együtt van két tehetséges színész. Aztán rögtön az következik, hogy tűz és víz – ami a kétféle habitust illeti.

- Ez nagyon fontos. Ő nagyon jól kezeli az én csapongó természetemet. Elképesztő, hogy azonnal értjük, amit a másik mond. Ez olyan jó – és olyan ritka. Mindig végighallgatjuk a másikat, és az is megtörténik – akár vita közben –, hogy álláspontot változtatunk, mert mindketten meggyőzhetők vagyunk. A mi kapcsolatunkban nincsenek kulcsok vagy panelek; tisztelet van és figyelem.

- Volt egy pillanat, amikor föllobbant a szerelem?

- Sokat voltunk egymás mellett a színházban, sokat voltunk együtt – mint barátok. És nagyon szépen, mélyen kezdtük el egymást megszeretni, igazán.

- Azért az érdekes lehet, amikor a Portugálban férj-feleséget játszotok. Vagy ez is egy feladat – és kész?

- Ma pont beszéltünk erről. Mert nekem ott üvöltöznöm kell vele jó hosszan, és nagyon pontos tudok lenni sokszor, amikor „művészurazom". Neki ilyenkor mindig nevetnie kell. Az is jó, hogy néha találnak mondatok. Amikor valamit úgy oda akarok vágni, akkor mosolyodik el a szája.

- A híres színművészetis Máté Gábor-osztállyal eltöltöttél egyszer – az ezredforduló táján - Szombathelyen néhány hetet, akkor készült az a csodálatos Egy nő-előadás a Művészetek Házában. Akkor még híre-hamva nem volt a Weöres Sándor Színháznak. Maradt abból a nyárból valami?

- Persze, rengeteg élmény. Akkor mozdultunk ki először az iskola falai közül, a szabadságot adta az a néhány hét. A közös szombathelyi nyarunkat fel is dolgoztuk egyszer, a Száraz Dénes című előadásunkban. Mert az osztály tulajdonképpen azóta is megvan, évről évre – szintén nyáron - létrehoz egy-egy előadást.

- Most meg az Orlai Produkcióval vendégszerepelsz Szombathely saját kőszínházában – ahol nem mellesleg apukád az alapító-igazgató.

- Ezért aztán különösen boldog vagyok, hogy ilyen sokan kíváncsiak a Bagoly és Cica-előadásra, azt hallom, telt ház lesz. Most játszom itt először. De meg is fogadtam, hogy amint lehet, eljövünk; csak legyen rá időnk. Előadásokat nézni Tomival, kicsit apuékkal lenni – az olyan üdítő lenne. Most éreztem meg, hogy mennyire hiányzik az apukám.