Kő, kutya, Hekabé - Ókori és mai nők egymás közt

Három éve Eötvös Péter világhírű zeneszerző, karmester, zenepedagógus 70. születésnapját ünnepelhettük meg a Bartók Fesztiválon Kulcsár Noémi és társulata Eötvös-zenékre írt csodálatos táncjátékával, a Tale-lal. Most nyilván a „nő”-tematika nyomán kapott meghívást Szombathelyre a székesfehérvári Vörösmarty Színház Hekabé című táncjátéka, Blaskó Borbála koreográfus-táncművész rendezésében.

Fotó: Garas Kálmán

Az előadást tavaly késő ősszel mutatta be a székesfehérvári társulat, amelynek táncosai is vannak, a kortárs tánccal önálló előadás képében azonban most, a Hekabé által találkozhatott elsőként a közönség. Ehhez most csak annyit, hogy üdvözlet és drukkolás a bátraknak. A székesfehérvári közönségnek mindenesetre szerencséje van, mert egy letisztult, szép, lélekre és zsigerekre egyaránt ható produkciót láthatott, láthat – mintegy bevezetésként a kortárs tánc világába, amelyben általában a háttérbe szorul, inkább csak fölsejlik a történet, nem utánzó „mimézis” van, hanem teremtő kifejezés.

A klasszikus táncalapoktól elrugaszkodott, ezekre az alapokra építkező Blaskó Borbála maga úgy tartja, hogy a tánc „a sejtetés művészete”. Euripidész Hekabé című tragédiájához fordulva sem arra törekedett, hogy „fölmondja” a történetet; sokkal inkább arra, hogy az ókori mitológia tragikus sorsú hősnője, a mindenét elveszítve őrjöngő bosszúállóvá, végül síró-morgó kutyává változó trójai királyné alakja által pusztító rögeszméinket, a múltunkhoz – így saját magunkhoz – való viszonyunkat  mutassa föl.

Az ágy (a koporsó) és az asztal ritkán tűnik át olyan szépen egymásba – egyszerűen azzal, hogy megfordítják –, mint ebben a puritánságában, dísz(let)telenségében gazdag előadásban, amelyben a fehér kövek koppanása a napégette, elpusztított, fölégetett, feledhetetlen Tróját (kinek-kinek a magáét is), a gyászt, a halált és az életjel-szívdobbanást egyszerre képes megjeleníteni.

Különös egybecsengésekre ad alkalmat, ha a Hekabét egy másik, ráadásul többszörösen is női „Trója-olvasat”, Szabó Magdától A pillanat friss olvasmányélménye kíséri: „És száll az idő, és száll az idő, és szállnak az évek, száz év, kétezer év, és zúgnak a távolni partok, zúgnak a kis meg a nagy kikötők, mert nagy a hír, ami hírlik: nincs Ilion csupakő peremén csak szürke ebeknek sokasága és senki kívülük. Járnak a szürke kutyák, hegyes orruk zöld holdra meresztik, hosszú sírással sírnak, mert senki a parton nincs kívülük, csak a csend meg a kő meg a por a magánnyal.” Csend és kő és magány: ez marad a színpadi Hekabé-Blaskó Borbála halála után.

Szereplők: Gál Gergely, Gál Horváth Bernadett, Kertész Júlia, Rovó Tamás, Szirmai Irén, Vida Emőke, Pásztor Richárd, Blaskó Borbála. Jelmez- és látványtervező: Michac Gábor. Ügyelő: Bischof Ildikó. Koreográfus: Blaskó Borbála.