Koltai Róbert, innen a szomszédból

De ne legyünk telhetetlenek. Erre az estére pont elég az a sokszor fanyar derű, amely a zsúfolásig megtelt Siker Könyvtárban kitart a beszélgetés végéig, talán még tovább is. Koltai Róbert a lehető legtermészetesebb módon helyezkedik el a könyvtár otthonosságában. Mindenütt könyvek és csillogó, mosolygó tekintetek. Fölöttünk aranyló falevélfüzérek szobadísznek: mintha örömlepkék röpdösnének, vagy leszállnának közénk a csillagok. Koltai Róbert nyilván bárhol képes megteremteni ezt a közvetlenséget (van rutinja a közönségtalálkozókban is), de most különös pluszt ad a hangulathoz maga a könyvtár – és az a nem mellékes körülmény, hogy innen a szomszédból, az Akacs 7-ből ugrott át az Ady tér 40-be, épp csak fölkapott egy zakót a pulóverére. A Weöres Sándor Színház nagyszínpadán este 7-kor az Én és a kisöcsém című „operettőrület” megy, az előadásnak Koltai Róbert a rendezője, plusz egyik szereplője. Valaki bemondja, hogy sajnos nem kapott jegyet. A rendező viszont sajnos nem bánkódik: az Én és a kisöcsém ezek szerint komoly siker. Különös, mélázik el egy pillanatra: amiben ő benne van, mindig hosszú ideig műsoron marad, a Godot...-tól A miniszter félrelépig. Ki tudja, hogy van ez. (A Godot-ra várva premierjének évéről alkalmi kis vita kerekedik, a néző szerint 1971, Koltai Róbert szerint 1975. Húsz évig évig ment az előadás.) Szombathelyen persze tíz, húsz évig tartó szériákról nem álmodhatunk (maga a színház is másféle rendszerben működik), de az Én és a kisöcsém biztos föltűnik még a színpadon, a bérleten túl is.

Fotó: Tímár Gergely

A Godot... a legendás kaposvári hőskorszakba visz; főleg, hogy a kíváncsi néző  ezt a megfejthetetlen titkot szeretné megint megfejteni. Bár, ha meggondoljuk, Koltai Róbert még szombathelyi munkáit is Kaposvárnak köszönheti: nemcsak ő, hanem a WSSz alapító-igazgatója, Jordán Tamás is része az eleven legendának, kettejük barátsága onnan datálódik. Koltai Róbert azt ajánlja, hogy aki ezekre az időkre kíváncsi, nézze meg a Szamba című Koltai-filmet. A Szamba a tragikusan fiatalon meghalt (önkezével vetett véget életének) osztálytárs és kolléga, Kiss István emlékét idézi. És ahogy minden nagy történet, a kaposvári is a hiánnyal kezdődik: „Nem voltam fiatalhős-típus, nem kellettem sehova, így kerültem Kaposvárra, ahol akkoriban az ország egyik leggyengébb színháza működött.” A 70-es évek elején vagyunk, Koltai Róbert 1971-ben diplomázott a színművészeti főiskolán. (És egy percre se felejtsük el, hogy a személyes emlékeiből is azonnal jól poentírozott előadást, élvezetes jelenetfüzért csinál.) Igen ám, de akkor Kaposvárra került Zsámbéki Gábor is – ma az egyik, ha nem a legelismertebb magyar színházrendező. Így kezdődött, nagy színháztörténeti korszak lett belőle.

Ezen a ponton előkerül egy régi paródia, a kaposvári színház és a fiatal Koltai Róbert egykori igazgatójáról (akit persze nem a tehetsége, felkészültsége okán neveztek ki első embernek, hanem egészen más okból). A paródia pedig minden valószínűség szerint azért fontos ma is, mert Latinovits Zoltán „a kupé piszkos padlóján fetrengett a nevetéstől”, amikor egyszer filmforgatás közben a spontán bemutató közönsége volt. Játék az élet.

Koltai Róbert közkívánatra József Attila-verset mond: A Dunánál talán soha nem volt időszerűbb, mint most. A komédiás ezúttal bensőségesen komoly, angyal száll el fölöttünk, a falevelek között.

Dés-dal a búcsú: „Legyen úgy, legy úgy, ahogy eltalált a sorsunk...” Elvégre: Sose halunk meg. Csak néha egy kicsit.

Énekel, aztán jól elverik

Amikor készült a Sose halunk meg musicalváltozata, adódott egy megoldásra váró dramaturgiai helyzet. A filmben Gyuszi bácsi – Koltai Róbert – móresre tanítja a lovasrendőrt, aztán jól elverik, mármint Gyuszi bácsit. A színpadra lovat cipelni mégse lehet, viszont Gyuszi bácsit meg kell verni. Dés László kitalálta, hogy énekeljen valamit, amit énekelni tilos. Így született meg „Dés vadonaút 56-os dala", a Legyen úgy.