Korunk Mozartja: a New York-i Szabadság-szobor találkozása Isis istennővel a szombathelyi szentélynél

Az igazgatónak mennie kellett, az elmúlt években így vagy úgy fölhalmozott több 10 milliós hiány még tart, úgyhogy a korábban megszokott, nagyszabású saját bemutatóról (mint A varázsfuvola vagy a Jézus Krisztus Szupersztár) az idén nyilván szó sem lehetett. Volt viszont operagála, eljött a látványos és nívós kommerszet képviselő ExperiDance, az iseumi előadás megrendezését pedig arra a Miller Zoltánra bízták, akire az Iseumi Játékok történetében mindig lehetett számítani: megbízhatóan, jó színvonalon tette a dolgát (esetleg egymaga megmentette a produkciót, mint mondjuk az Evitát). Miller Zoltán most egyrészt önálló estjével kapott meghívást az Iseumi Játékokra, másrészt elvállalta a saját iseumi produkció megrendezését. Becsületére legyen mondva, hogy a körülményekhez képest helytállt. Bár egészen furcsán hat a kétszemélyes Neil Simon-komédia az Iseumban (és nem csak azért, mert mindössze két szereplője van), a mozgóképekkel földúsított látvány végül is betöltötte a teret pénteken este, teliholdnál. (Lehetne itt nyári mozikat is csinálni, még nagyobb vászon előtt.) Trokán Anna rokonszenves energiabomba – miközben egészen finom rezdülései is vannak az óriási térben -, ezért aztán elnézzük neki, ha hangban nem éri el az operett- és musicalszínész Szabó P. Szilvesztert. A kétszereplős komédiát a rendezés három női és három férfitáncossal dúsította föl, és ez az ötlet ráadásul abszolút kompatibilis a szertelen Sonia működésével; hogy tudniillik „csajok” dolgoznak a fejében, amikor szöveget ír. Ja, mert a sztori szerint az ifjú dalszövegírólány összetalálkozik „korunk Mozartjával”, a híres slágerzeneszerzővel (elvégre Mozart is tényleg az volt a maga korában), lássuk, mire mennek együtt. Egy kis Freud, egy kis frusztráció, egy kis bonyodalom (nehéz szakítani), egy kis szerelem, egy kis szellemesség, néhány dal, és jöhet a happy end. A szombathelyi szimfonikus zenekar muzsikusait Zádori László vezényli. Amikor a mozgóképeken föltűnik New York-ban a Szabadság-szobor (a Szabadság, amely bevilágítja a világot), bevillan, hogy mennyire hasonlít a filmvászon mögött, a szentély mélyén szunnyadó Isis istennőre (karneválidőben biztos megint előhozzák a nagy babát, napot köszönteni).

De akárhogy csűrjük-csavarjuk, öt év után mindenképpen el kell gondolkodni azon, hogy merre tovább Iseumi Játékok. Hogy kell-e a „nagyszabás” (amely voltaképpen nem is az), hogy kell-e a kommersz (hogy csak az kell-e). Az Iseum nem rossz díszlet – de az Édeskettes hármasban-előadáshoz például muszáj volt eltakarni, hogy ne is lássuk. Ez így luxus. Pedig a telihold, meg a felhők játéka kedvéért akár csak úgy, az Iseummal szemben is elüldögélnénk néha egy kicsit – se látványnak, se élménynek nem volna utolsó. És talán emlékezetesebb is, mint Neil Simon. Arról nem beszélve, hogy Mozart (aki a mi korunké is) pont egy Isis-szentélynél gondolta el varázslatos operáját, A varázsfuvolát. Ezzel a magas labdával kellene inkább élni. (Plusz mondjuk megépíteni, újratölteni a domboldalban Quirinus ókori színházát; tervek már ahhoz is készültek. Ott mehetne a nagyszabású cirkusz – persze az se baj, ha kenyér is van hozzá.)