Leesett a közönség álla – Ilyet még nem láttak a zenekedvelők a Bartók Teremben

Pénteken este a Bartók Teremben a két virtuóz zenész, Aleksey Igudesman és Richard Hyung-ki Joo, a Szombathelyi Savaria Szimfonikusokkal vállvetve olyat mutatott, amit a szombathelyi közönség nehezen fog elfelejteni. Miközben néztem őket azon gondolkodtam, hogy tulajdonképpen mit is látok a színpadon. A klasszikus zene iróniáját, profi szinten űzött zenebohóckodást vagy vicces virtuózokat.

Míg a válaszon gondolkodom, lássuk, kik is ők tulajdonképpen: Aleksey Igudesman hegedűművész és Richard Hyung-ki Joo zongoraművész még 12 éves korukban találkoztak Angliában, hogy aztán évekkel később olyan produkciókkal rukkoljanak elő, mint amit a magyar közönség először Szombathelyen láthatott. Aki számára a két név nem cseng ismerősen, az azért ne érezze furcsán magát, annak ellenére sem, hogy a Youtube-on videóikat több mint 15 millióan nézték meg. Annak ellenére, hogy hazánkban nem annyira ismertek még, vannak itt is rajongóik. Gyarmathy Balázs és kedvese, Lívia szabadságot vettek ki péntekre, amint megneszelték egy internetes poszton, hogy Szombathelyre jön a két virtuóz. Időt és fáradtságot nem kímélve a fővárosból érkeztek a koncertre. Mint elmondták, a hatórás autóutat és a felmerülő költségeket abszolút fedezte az élmény, amit átéltek.

Az élmény pedig valóban minden pénzt megért. Még soha nem láttam a Savaria Szimfonikus Zenekar tagjait napszemüvegben játszani, sírni, vigyorogni, széken lovagolni vagy ír táncot ropni. Ez utóbbit ráadásul én sem úsztam meg, mivel az amúgy is végig interaktív előadás végén Hyung-ki Joo a közönségből is felkért néhány nézőt, köztük engem is, egy kis levezetőtáncra.

A teljesség igénye nélkül megpróbálok felidézni néhány olyan humorbonbont, amit felvillantottak az este során. Az egész show a klasszikus zene évszázados komfortzónájából való kibillentésére épült. A populáris dallamokkal is átszőtt, egy szünettel megszakított kétórás zenei sokkhatás során nem átallottak a Rocky zenéjére Vivaldinak és Bachnak öltözve megmérkőzni. Mindenből és mindenkiből viccet csináltak, még magukból is. Valószínűleg sikerük éppen abban rejlik, hogy a zenén kívül semmit nem vesznek komolyan. Látszólag. Ugyan az előadásból nem lehetett kiérezni a számtalan próbával töltött órát, de el lehet képzelni, mennyi gyakorlás kell ahhoz, hogy a látszólag véletlenszerűen dobált lécek zongorára csapása kiadja a dallamot. Amit azonban Igudesmanék évek alatt gyakoroltak be, arra a Savaria Szimfonikus Zenekarnak csupán néhány órája volt. Előadásuk záróakkordjaként a virtuózok a szombathelyi szimfonikusokat a világ egyik legjobb zenekarának nevezték. Talán éppen ezért a két showman a Savaria Szimfonikus Zenekarral lép fel Milánóban is.

A virtuózok nem csak hangszerüknek, de hangjuknak is tökéletesen urai voltak, sőt a közönséggel is úgy bántak, hogy bármit elnéztünk nekik. Nemcsak mert viccesek voltak, hanem mert nagyon profik is. A közönség tagjai a leesett állak és az állandósult mosolyok groteszk egyvelegével ülték végig a rövidnek tűnő koncertet.

Az idő gyorsaságánál, csak Igudesman ujjai jártak gyorsabban a hegedűn, amikor éppen nem habverővel szólaltatta meg hangszerét. Ennio Morricone klasszikusa az Egy maréknyi dollárért pedig úgy szólalt meg, hogy a zenekar tagjai székükön vágtattak közben. Mozart Török indulója pedig az eredeti A-moll helyett A-dúrban egészen másképp hatott, mint ahogyan Gloria Gaynor I will survive című slágere is jobb lett, mint az eredeti. Bár lehetne még sorolni a különleges megoldásaikat, zenéről lévén szó, ezeket inkább hallani kell, lehetőleg élőben.

Ja, igen azt hiszem, profi zenészeket láttam pénteken, akik egyszerűen csak nagyon viccesek.